Amikor megkaptam a project linkjét, hozzá volt még téve a levélhez, hogy ezek a Médeia Fiai gitárosának, Lanczkor Gábornak a felvételei lesznek. Ezt kár volt említeni, mert az első hallgatásnál folyamatosan kerestem a párhuzamokat. Ez pedig okozott bennem némi görcsöt, pedig személyesen nem is ismerem a szerzőt.

A második hallgatásnál kezdtem igazán befogadni a nyolc felvételt. Oké, három tracknél nem tudtam elmenni a főzenekar mellett, ezek a Leda as a Man, az Untitled és az utolsó Hymn volt. Egyébként szerencsére ezekben is csak, mint néhány ételen van feltüntetve: „mogyorót nyomokban tartalmazhat”. Na, a lemezzel is ez volt a helyzet, Médeia Fiait csak nagyon nyomokban tartalmaz. Persze, ha nem tudom, hogy van összefüggés a zenekar és Gábor személye között, talán ez a párhuzam eszembe sem jutott volna. A lemez közel fél órája nagyon izgalmas, monoton, olykor repetitív zajokkal, kollázsokkal összerakott felvételgyűjtemény. Nem tudom mennyi benne a kísérleti improvizáció, de nagyon érdekes, gitár- és hang kollázsokra, egyéb szemplerezett zajokra épülő anyag lett.

A nyitó Intro zihálós, ritmizálós beszédhangjai, és a feltörő minimál gitár már eleve meglepett, mert elég feszültséget generált így az elején. Vártam, hogy a következő A-Oak viszi-e tovább ezt, de nem. (Én igényeltem volna.) A felépítésben ütögetős pengetéssel, egyszerű, de érdekes gitározás, és mint amikor a túlvezérelt effekteket bekapcsoljuk, és azok alapzajukból állt volna össze a kíséret és az egész szerzemény. A Leda as a Man eleje is hasonló zajokból áll össze, hogy a közepén legyen egy rövid időre beköszönő hagyományos dalkezdemény, amely aztán egy eszeveszett zakatolásba csap át. Szerintem az egyik legnehezebb darab az ezt követő negyedik tétel, a Monolit. Valahonnan ismerős volt ez a hangulat. Pontosan nem tudom megmondani mi ugrott be. Talán Michael Gira kísérletezős dolgai, de még ezt sem mondanám biztosra… vagy a Throbbing Gristle. Nem tudom! Három perc korai industrialra emlékeztető felvétel, majd ezt folytatja tovább a Dead Man’s Boots-ban is az Anarchitecture. Amiben a zajt megszakítja valamiféle kopogás, amik nekem pvc csövek ritmikus végig húzásának tűnt valamin, amelyek meglettek effektezve, bár gyanítom, hogy tévedek. Egyszerű, ügyes és ötletes! A hatodik, Untitled egy hagyományosabb dalszerkezetű felvétel gitárokkal, csörgésekkel, dallam-énekkel, szöveg nélkül. A leghosszabb felvétel a majdnem 10 perces Pomp. Ez is egy emészthetőbb darab, ami a negyedik perctől megjelenő kalimba miatt nagyon érdekes hatásokat váltott ki belőlem. Egyrészt beugrott Steve Reich szelleme, másrészt meg valami nagyon érdekes eltávolodásom volt az idő érzékelésétől a hallgatása alatt. Az utolsó, Hymn egy monotonabb akusztikus zajra és akusztikus gitárra komponált szerzemény. Az ének nekem valahogy nem tetszett benne, de ez legyen a legnagyobb gond, mert valahogy ebbe is van valami… Bár, azt hiszem túl hirtelen vége szakad, a háttérzajt én talán erőltettem volna még!

Szerencsére nem vagyok vádolható elfogultsággal, mert a szerzőt nem ismerem. Így nyugodtan leírhatom és gondolhatom azt, hogy az Anarchitecture anyaga az egyik legizgalmasabb magyar lemez, amit idén hallottam. Egyébként is szeretem a korai industrialt, ahol kellett némi agyalás a zajok kivitelezéséhez, ebben a cuccban ezt megtaláltam, meg amúgy is díjaztam mindig a megfelelésmentes produkciókat.

Remélem a Folyamistent már olvastátok!

Első hallgatásra nem biztos, hogy menni fog mindenkinek, de érdemes elmerülni ezekben a felvételekben.

http://anarchitecture.bandcamp.com/