The Dead Broken Heart - American Psycho EP
(2026. Self Released)
A The Dead Broken Heart Kareem Jacobs személyes projektje. Igazából semmit sem tudok róla, de az utóbbi hónapokban hat EP-t jelentetett meg. Az American Psycho az ötödik, azóta kijött még egy. Miért erről írok? Először a borítója fogott meg, mert elég beteg. Másodszor, mert elsőre ez ragadt meg bennem. Az egész anyagon három szám van, de maradandóana fülembe maradt. Teljesen elektronikus cucc, plusz olyan, mintha a számok még kaptak volna egy spoken word réteget is, mert igazából nem énekel, de piszok jól van felmondva és effektezve is a szöveg, így nem is lesz unalmas egyik felvételben sem. Az elektronika vezérfonala EBM, industrial és kicsit más is. Egyáltalán nem nyers vagy unalmas kalapálás,de kellően "lépegetős", hogy "rajta maradjak".
Mi a franc? Új BUTTHOLE SURFERS lemez? Igen, meg nem is. Hihetetlen meglepetés, hogy megjelent egy új lemez a zenekartól, ami egyébként a kétezres évek elején befejezte tevékenységét. Az utolsó lemezük 25 évvel ezelőtt jelent meg. Persze voltak életjelek az elmúlt évben, leginkább egy dokufilm és egy koncert miatt. Akkor rebesgették, hogy lesz valami. Lett. A borítót meg egyenes egyből imádtam, annyira vicces.
Megtévesztő a cím, de ez a lemez a tavalyi brüsszeli FRONT 242 zenekar búcsúkoncertjének a hanganyaga, meg egy picit több. Nem nagyon hiszem, hogy a belga FRONT 242-t nagyon be kell mutatni, mert az elektronikus zenében, azon belül az E.B.M. (Electronic Body Music) megkerülhetetlen név. Azt hiszem, aki nem csak érintőlegesen találkozott az elektronikus zenével, és nem csak a mainstreammel, annak teljesen megvan. Ahogyan az is, hogy egy majdnem 45 éves pályafutás zárult le egy utolsó turnéval tavaly, amelyet szinte az eredeti felállás tagjai – Jean-Luc De Meyer (ének, szöveg), Daniel Bressanutti (Daniel B. – programozó és sound designer), Patrick Codenys (billentyűs, zeneszerző és producer), Richard Jonckheere (Richard 23 – vokál, színpadi előadó) – nyomtak le teljesen, ha jól tudom. Egyébként régóta fenn van a teljes koncert a YouTube-on, de a teljes hanganyag csak most került kiadásra. Amit egyébként érdemes megvenni. Miért?
Bostonról nekem leginkább hard-core bandák jutnak az eszembe. Persze egyértelmű, hogy vannak mások is. Erre itt a példa, mert a PILGRIMS egy teljesen más stílusú zenekar. Nagyon más. A februárban megjelent lemezük a második megjeletn lemezül, igaz, az elsőt Pilgrims Of Yearning néven jelentették meg. A zene is változott kicsit, de stíluson belül maradtak azért teljesen. A trió tagjai: Juls Garat – ének és dalszövegek, Claudio Marcio – gitár és szekvenciák (elektronikus alapok) és Sean Woodbury – basszusgitár. A zenekarban Juls és Claudio a fő zeneszerző, de Sean basszusai nélkül nem lenne annyira feszes a cucc. A bemutatkozó lemez sokkal nyersebb post-punk, dark-wave volt, mint az idei lemez. Nekem abszolút fejlődés ahhoz képest. Ráadásul nagyon jó dalok.
A német WEDDING SONGS duóról semmi épkézlábat nem tudtam előkaparni, azon kívül, hogy egy duó. Mondjuk a lemezen legalább négy közreműködő zenész is van. Mondjuk nem is feszültem rá különösebben. A Koblenz környéki underground színtér egyik zenekara ők, akiknek a "Sensitive Skin" a második megjelent anyaguk. Az elsőt nem hallottam, de ez annyira meggyőző volt, hogy le is töltöttem gyorsan. Még mielőtt valaki valami keményebb zenére gondolna – nem az, de van egy hangulata, amit viszonylag jól beazonosítható. Ráadásul mind a 8 dal olyan, hogy nagyon nem tévednek mellé. Nekem nagyon tetszik az egységes hangulat, a zene alapjai pedig egyértelműen post-punk. Viszont van benne egy különlegesség, amit ők countrynak írnak le. Ettől meg lehetne ijedni, én lehet, hogy meg is ijednék, de ez nem az a fajta country, amitől félni kellene.
NA ez nagyon kellett! Egy igazi, "nem kipucolt" cucc. Az ausztrál T-MODELS debütáló, négy számos EP-je. A zenekart ők alkotják: Alex Flaskas - gitár, ének, szaxofon; Bryce Flaskas - basszus, ének; Tyler Peck - gitár, vokál; és Connor Menke - dob, vokál. Amit ez a négyes csinál, annyira zsigeri és annyira nyers, hogy imádtam hallgatni, mert semmi sincs kipolírozva, de olyat szól! Milyet? Igazi noise-rock és punk keverék. Szándékosan nem írom, hogy post-punk, nehogy bárkit elvigyen arra a gondolatra, hogy talán nyomokban valami csilingelés is van benne. Nincs. Őszinte, nyers, vág, zúz, darál.
Az első BARATRO lemezről már írtam, ez a harmadik. A zenekar már eleve attól volt érdekes számomra, hogy a két volt UNSANE tag is szerepet vállalt benne. Pontosabban egy, Dave Curran meg ebbe -abba besígít a régi cimbora Vinnie Signorelli ex-Unsane dobos. Igazából a fő brigádot Dave Curran (basszus, ének), Federico Hartridge (gitár), Luca Antonozzi (dob) és Matteo Bennici (cselló) alkotja. Azt hiszem, ez a két amereikai úr neve elég jó ajánlólevél a noise-rock kedvelőinek a zenekarhoz. Nem mintha az olasz srácok nem pakolnák oda rendesen magukat. Oké, hogy a zenekar Milánóban székel, de a zene a műfajon belül világszínvonalú. Tíz dal, de az végig gázol a hallgatón. Nincsenek sztereotípiáim az olasz zenekarokkal kapcsolatban, de itt, ha nem tudnám, biztos nem tippelnék rá, honnan származnak.
Ez a lemez nem annyira "nehéz", mint amikről általában írni szoktam, mégis nagyon megfogott, mert van benne valami különleges. Vannak lemezek, amelyekhez sajtóanyagok is érkeznek, és ezek elég jól leírják a zenekar stílusát, de aztán kiderül, hogy én mégsem azt hallom. Az olasz DESIGN új lemezén viszont tényleg azt kapja a hallgató, amit ott leírnak, még akkor is, ha az én elképzelésem valami egészen más volt. Érdekes, hogy az olasz négyesnél ezek a műfajok úgy jelennek meg, hogy ha szétszálaznám őket, akkor is tetszenének. Mire gondolok? Például arra, hogy ha nem hallanám az éneket, a zene akkor is tetszene, mert rendkívül változatos és érdekes. Nagyon sok mindent hallok benne, amit szeretek. A zenekar 2008 óta működik, de én csak most találkoztam velük. A zenekar tagjai: Daniele Strappato (ének és programozás), Sara Tringali (basszusgitár), Nicola Cerasa (gitárok és billentyűs hangszerek), valamint Roberto Cardinali (dobok és programozás). Nem egy nehezen emészthető lemez, de egyáltalán nem válik érdektelenné.
Akkor evezünk vissza a sötétebb vizekre, a korábbi free-jazz poszt után. Bár ez így nem teljesen igaz, mert a Los Angelesben működő MAGIC WANDS zenéje ugyan sötét, de nem annyira, hogy ezt rásütném egyből. A zenekar debütáló lemeze 2012-ben jelent meg, amit követett még öt, ha jól láttam. Mindegyik nagyon jó és mégis más, nem egyforma. A duót Chris (gitár, programok) és Dexy (ének) Valentine alkotja, akik nem mellesleg egy pár is. Szóval bele lehet magyarázni dolgokat, de én a számaikban valamilyen intimitást éreztem, amit már korábbiakban is, meg ezen az új EP-n is. A zenekart egyébként nagyon jól le lehet írni, mert teljesen megfogható a stílusa, és nem kell nagy megfejtésekben gondolkodni. Viszont az új EP talán a rövidsége miatt még jobban kiemeli, hogy miben utaznak.
A Refused megvan? Biztos vagyok benne, hogy sokaknak igen, de úgy tűnik, ők ezen a néven és ebben a formában letették a "lantot". Hangsúlyozom eben a formában. Miért? Mert a BACKENGRILLEN tagsága nagyrészt egy nevezett svéd bandára épül. Legalábbis hárman: Dennis Lyxzén (ének és effektek), Magnus Flagge (basszusgitár) és David Sandström (dobok és elektronika) a zenekar tagjai. Ehhez csatlakozik egy nem kisebb név, Mats Gustafsson (szaxofonok, fuvolák és élő elektronika), aki alkotja a BACKENGRILLEN-t. Gustafssont szerintem nem kell bemutatni, free-jazz szaxofonosként neve már sokszor felmerülhetett. Ez már sejtetheti, hogy ugyan ez nem a Refused, de ha nem is az, akkor is minimálisan valami mégiscsak van benne belőlle. Azért a három említett úriemberben nem múltak el azok az évek végleg. Vagy mégis? Nézzük!
Biztos tudatlan vagyok, de a k-goth stílus kifejezést eddig nem hallottam. Ennek ellenére létezik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy itt van ez a még véletlenül sem koreai trió, hanem egy las-vegasi zenekar. Ráadásul szerintem a nagyon jó kis cipőbámulós, ábrándozos dark-waveje van a pastself-nek. Eddig egy nagylemezük jelent meg, meg ez az EP 2023-ban, meg most egy új dal. A lemezen hét szerzemény van és azért már közelít egy nagylemez hosszusághoz, így frankón el lehet benne merülni. Legalábbis nekem nagyon jó sikerült. Ezért is írok róla. A zenekar tagjai:
Nem tudom, írtam-e már koreai zenekarról, de ha igen, akkor biztosan nem ilyenről. Ráadásul a borító miatt, biztos hogy nem kattintana rá senki. Legalábbis én nem, de mégis megtalált. A Soumbalgwang / 소음발광 egy rendkívül erős négytagú banda, melynek vezetője Dongsoo Kang (ének, gitár). A zenekar tagjai továbbá Sunggyu Park (gitár), Woojin Ryu (basszusgitár) és Jahyeon Ma (dobok). A mostani kiadvány nem debütáló anyag, hanem egy új EP, már a sokadik 2019 óta. Én erre a lemezre találtam rá, korábban nem hallottam róluk – sajnos. Nem hallgattam meg korábbi lemezeiket, de ez az EP azonnal magával ragadott. Mégpedig azért, mert olyan stílusokat kevernek, amelyek, ha jó hangulatban kapnak el, rendkívül meg tudnak fogni. Az EP öt számot tartalmaz.
Mi ez a HR+? Ha van olyan olvasó, aki régóta követi a blogot, annak talán derenghet valami. Bár nem igazán hiszem sajnos. A HR+ a magyar Hideg Roncs duóhoz kapcsolódik. A Hideg Roncs a drone, zaj és kísérleti zene világában volt igazán aktív a '90-es évek elején, majd egy hosszabb szünet után reaktiválódott a 2010-es évek végén Rácz Mihály és Broder Ferenc kettőse. Meg is jelentek új szerzeményeik, új anyagaik. A HR+ azonban csak egyiküket, Rácz Mihályt takarja. Egy ideje több projektben is részt vesz (Hinogar, Premex Solus), de a
A