Dirge - Alma Baltica

(2017. Self Released)

dirge.jpgA francia Dirge tevékenységét olyan 2000 óta követem. Az első pár lemeze a post-metal/sludge felé húzott, félig-meddig talán egyfajta Neurosis oldalvízként tudnám jellemezni. Ezt semmiféleképpen nem totális negatívumként értem. Abban az időben nagyon erős,  izgalmas lemezeket jelentettek meg, és nagyon nehezeket is. Az utolsó három albumon viszont már elkezdődött egy folyamat, ami a fent felsorolt stílusokról való leválást vetített előre. Az utolsó, 2014-ben megjelent Hyperion már szinte teljesen egy másfajta irány felé mozdult. Ugyan maradtak a  gitárok, de már nem a súlyos gitározás és erős ének dominált az albumon. Sőt, ezek egyre inkább kikoptak a Marc T. vezette csapat munkáiból. Kíváncsian vártam, hogy lesz-e folytatás, és ha lesz, akkor az merre felé mozdul el.

Tavaly december végén megjelent  az új album öt számmal, Alma Baltica címmel. Tudok egyszerre írni a lemez teljes játékidejéről, mert totálisan egyben van hangképileg a lemez. Az első hallgatásnál vártam, hogy lecsapnak a mélyre hangolt gitárok, mert annyira atmoszférikus a zenei alap, hogy adná magát, hogy valahogy kitörjön. De nem tör! Van némi gitár benne, szinte minden számban szépen megeffektezve, de az is inkább hangulatfestés.  A második, Red Down Tibesti-ben van egyedül egy szép, finom női ének, és nagyjából ennyi vokális rész van a lemezen.

Ez mondjuk okozhatna némi szomorúságot, de a második hallgatásnál "kikapcsoltam" azt a részem, ami a múlthoz köt velük kapcsolatban és kaptam valami egészen pozitív élményt. Egy teljesen egységes, instrumentális, ambient folyamot, ami határozottan csörgedezik a hangok által, és mégis csak valami jó érzés költözik a bőr alá. Nem tudom mennyire zenekari produktum, vagy ez csak Marc T. világa, mivel nagyon sok benne az elektronikus hangszín,  hangmanipulálás. Talán ennek is köszönhetően mégis van mélysége, de nem akar elsüllyeszteni, és nem akar "lecsapni" a zajokkal, gitárokkal, még ha nagyjából közben arra is számít az ember, hogy itt jönnie kell valaminek. Leginkább olyankor, ha megszólal az a minimális gitár, ami néhol van benne. De nem jön! Nem jön semmi ilyesmi! Valahogy mégis kerek az egész, utazásra és gondolkodásra hívó. Olyan, mint a víz felett gomolygó köd, néha talán látunk valamit, amit majd szeretnénk újra látni, de utána mégiscsak összeáll egy homogén tejfehér függönnyé, hogy elfedjen mindent és ne zavarjon be újra. A lemez végével is még egy kicsit érdemes ücsörögni, mert eléggé megfogja az embert, ha vevő rá. Le és kikapcsol!

 https://dirgeparis.bandcamp.com/

Címkék: Lemezek