(2023. Self Released)

Vannak olyan zenei stílusok amikkel többet foglalkozom, meg többet is hallgatok mostanában, de ez nem azt jelenti hogy nem érdekel más is. Ezt leginkább úgy értem, hogy vannak régi kedvenceim amikből kevés vagy inkább, igazán kevés nekem tetsző jelenik meg manapság. A seattle-i HEADSTONE BRIGADE olyan stílusban jelentette meg az új anyagát (is), amit én régen sokkal jobban figyelemmel kísértem. Ez pedig a dark-folk/neofolk/apocalyptic-folk címkével jegyzet műfaj. Persze tudom, hogy ebben nehéz újat alkotni, viszont minősségit lehet. Ahogy ez a lemez is mutatja, még mindig sikerül jót alkotni  ebben a műfajban is.

A zenekar 2016-ban adta ki az első anyagát, a Victroy & Defeat a harmadik nagylemezük 10 dallal.  Van már emiatt is azért némi zenei előzményük, sőt volt Death In June feldolgozásuk is és teljesen egyértelmű, hogy a  dark/neofolk vonal alapbandáival totálisan képben vannak. A zenekar élőben négy főből áll: Egan Budd - ének, tangóharmónika, Mitchell Bell- gitár, Bree Sadira Rose - ének ütősök és Jeff King - cselló. A lemezt alapvetően négyen készítették, de még számos hangszeres közreműködött benne. Milyen lett? Ugyan megidézi a neofolk alap zenekarait, viszont beköszön azért a leginkább a megszólalásban a jelenleg is aktív Rome vagy az Of the Wand & Moon is, de rám egyik sem telepedett rám. Leginkább azért, mert nem teljesen olyanok a számok. Furcsa, de nekem valahogy sokkal természetesebbnek, természetközelibbnek tűntek. Nem jutottak eszembe színpadok, hanem inkább hegyek, magányos fák, meg egyéni, emberi belső történések.

Ez a lemez számomra a műfajban egy változatos és erős lemez. Főleg amiatt, hogy nagyon sok élő hangszer - nem hangminták -, vannak benne. Nem vagyok egy tangóharmónika rajongó, de Egan Budd nagyon jól használja azt. Akár fődallamra, akár kíséret gyanánt. Hangzásban simán azt mondtam volna, hogy európai zenekar, mert nagyon a  mi kontinensünkhőz köthetőek a zenei áthallások Némi polka, angol - ír balladisztikus ének, stb.. Az ének témák azért jönnek be, mert a zenekar vezetője Egan Budd nem tolja túl és így nem is színpadias, mesterkélt, hanem természetesnek hát. Mintha ennek kellett  kijönni belőlük és kész. . A szövegek elég komorak, de a zene is nagyon jól körbe fogja ezt a kicsit komor, merengő hangulatot. Sok  nagyon jól hangszerelt dal van rajta. Imádtam a címadó dal harmónikáit elsőre vagy a Did't" Give Enough-ben a zongora kezdését, a vonósokat az ének merengését és a tangóharmónika "dúdolását".  Nagyon jól szerkesztett lemez, mert a pont a feléhez került a leghosszabb felvétel a The Flooded Mausoleum, ami nekem ötvöz egy ambient - neofolk - filmzene hármast. Nagyon bele sikerült ragadják. Ezután megint kicsit "harciasabb" dalok jönnek, amik meg tök jól felráztak a megelőző 9 percből. A záró dal az As Mother The Sun pedig a végére egy olyan dal, ami visszahúz egy párás, ködös hajnali mezőre, majd jól ott is hagy, hogy dolgozz magadban azzal amivel akarsz.

Borzasztóan csodálkoznék, rajta, ha dark-folk/neofolk hallgatóknak nem tetszene ez a lemez. Főleg azért, mert benne van a Fire+Ice  "akusztikus balladisztikussága", a Death In June szomorúsága, harciassága, a zeneisége viszont megszólalásban, hangszerelésben sokkal bővebb ezért teljesen átjárt hallgatás közben. Plusz a mai, technológia által uralt  kortól való eltávolodásukat is éreztem benne. Utóbbi a zeneiségben, a hangulatban szerintem teljesen tetten érhető. Mosolyogtam a depresszív-polka stílus meghatározásukon elsőre, de tényleg az is van benne! Összefoglalva ez a stílusban egy remek lemez. Jó sokszor fog még menni nálam. Sajnálom, hogy a kiadványuk csak horror áron megszerezhető fizikai formátumban. 

Meghallgatás, vásárlás, letöltés:  https://headstonebrigade.bandcamp.com/album/victory-defeat

Fbook. https://www.facebook.com/headstonebrigade/

Sajnos a videók, csak bejelentkezéssel elérhetőek.