(2015, Szerzői kiadás)

A szegedieknek nem hiszem, hogy be kell mutatni a zenekart. Mármint azokra gondolok, akik nem a populáris zene mezején bolyonganak. A zenekar négytagú, és ez a második nagylemezük. Én vártam ezt a lemezt, mert az első lemez ugyan tetszett, de hatások számomra annyira egyértelműek voltak, hogy kíváncsi voltam, sikerül-e ezeket a „gyerekbetegségeket” kinőnie a zenekarnak.

Az első szám, a Come Il Duomo elején a kezdeti zajoknál felkaptam a fejem, de bevallom, a szám többi részénél baromi ideges lettem. Bevillant, hogy ez a Swans Children of God demójából van, akik éppen együtt játszanak a Einstürzende Neubautennel. Ebben a dalban a zenei elképzelések ennek a két zenekarnak a srácok általi levetkőzhetetlenségét erősítették bennem. Bevallom, nagyon zavart, mert kedvemre valóan szólalt meg az első néhány taktus, de nem tudtam átlendülni a tényen, hogy ennek a két, máig aktív zenekarnak a szelleme ennyire erős a zenei megoldásokban, és sokszor az énekben is. A következő 88 Constellations a leghosszabb szám a lemezen, amit nem könnyű feldolgozni, és a következő Your Kind-al együtt nekem a ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji Berlin környékén működő zenekarok ugorattak be, mint a Crime and The City Solution, Nick Cave and the Bad Seeds, de korán sem zavartak annyira, mint az első számnál az áthallások. Utóbbi egyébként nagyon tetszett.

Na de ezután jött, amire titkon vártam. A True Detective, ami a maga vokális egyszerűségével, ahogy a srácok együtt énekelnek benne, nagyon megfogott. Az első három szám meghallgatásánál kezdtem feladni, de ez a dal meghozta a kedvemet. Jött az Illumination, aminek tremolózott, egyszerű gitárja, az énektémája, a vasak bekopogása teljesen a hangfalak elé kötött. Sokadig hallgatásra is ez a két szerzemény egymás után az abszolút kedvencem, és ugyanúgy csak bambulok és utazom valahová fejben – leginkább a semmibe –, mint amikor először hallottam. Ezután jön egy experimentálisabb darab, az Embarkation from Cythera, ami még inkább megültetett egyfajta lenyomott állapotba – nekem mégis izgalmas volt. A következő dal, a Pastoral Woodland, megint ezt az említett ’80-as évekbeli berlini vonalat jutatta eszembe. Jól előkészítette a terepet a Diana of Juárez-nek, amely gitárjaiba a ’80-as évek Sonic Youth-ja, Bauhaus-a, Jesus and the Mary Chain-je bújik meg, de nem tolakodón, ezért egy izgalmas szerzemény lett. Egyébként ezek a hatások sokadik hallgatásra villantak be nekem ezzel a dallal kapcsolatban. A kilences track, a Shekhina egy „iparibb” dal, amiben a vasak és az ütősök fontos szerepet kapnak, de nem rombolnak, hanem harmóniát építenek; szintén nagyon kereknek tűnt. A következő For Asja, Portbou 1940 is a dorombjával, a gitáreffekttel való játszadozással egy nyugodt, de sokat sejtető dal, tele egyszerű, de nagyon hatásos ötletekkel. A záró New Angel is Born nem dobott fel, hanem otthagyott valahol ülni abban a világban, amit undergroundnak, vagy korábban alternatív zenének hívtak.

A Médeai Fiai második lemeze egy kuriózum. Miért? Az első számot én elfelejteném, de a többiben olyan kompromisszummentes ötletek és hangzások, felvállalt hatások vannak, ami mellett nehéz elmenni. Még akkor is, ha be tudom lőni, hogy mely zenészek hatottak a csapat tagjaira. Jó lenne, ha sikerülni még lecsiszolni a Swans, Wovenhand, Neubauten hatásokon – leginkább a hangzásban –, és még izgalmasabb lenne, mert akkor tényleg nem lehetne teljesen összekötni senkivel a zenekart, csak a médeaifiaival! Várom a harmadik lemez, meg egy koncertet, hogy ismét megnézzem Őket!

https://medeiafiai.bandcamp.com/

Remek darab: