a/lpaca - Laughter
(2025. Soletron Records)
Idén eddig nem hallottam ennél izgalmasabb gitározós zenekart, mint az olasz a/lpaca második lemeze. Több szempontból is nagyon rátekeredetem, de ezt majd később megírom, mert akkor miért olvasnád tovább. A zenekar tagjai: Christian Bindelli - gitár, ének, Andrea Verrastro - basszus, ének, Andrea Fantuzzi - szintetizátor, ének és Andrea Sordi - dob, dobgép. A lemez egész sokáig készült, mert a felvételek 2021 és 2023 között kerültek rögzítésre. Gondolom a keverés, meg a kiadvány körüli dolgok miatt csúszott át 2025-re. De a lényeg hogy megjelent, mert igan csak jóra sikerült. Persze a szokásos cimkézés mehetne post-punk, rock meg ilyesmi, de ezt most még egyenlőre hagyjuk. A lemezen 11 felvétel van és egytől egyik, mindegyik nagyon érdekes. Még az is ami csak egy loop 27 másodpercben.
Miben rejlik az érdekesség? Gyorsabban lerendezhetném azzal, hogy hallgasd meg, de azért írok egy - két támpontot. Az első négyszám úgy szaladt át rajtam, hogy észre se vettem. Mondjuk az elsőben a basszus meg a gitár már eleve annyira "gyogyi", meg őrült föleg a gitár, hogy ment is tovább a lejátszás. A következő háromban ez a recept folytatódik, de ott is tekernek a feszültség faktoron, meg az izgalmakon is. Függyetlenül attól, hogy akár a noise-rock vagy experimental kategóriába is beillene, mégse ez jutott eszembe. Leginkább semmi, csak hogy marha jó. Jól szól, izgalmas, az ének témák sem sablonosak, a szintik alatta meg végképp nem unalamsak, mert nem csak harmónizálnak, hanem ott vannak a lüktetésben is. Amennyiben ennyi lett volna a lemez, már az rendben lett volna nekem. Nagyon beletudtam szakadni mindegyik dalba. Aztán jön az ötös szám egy kvázi átvezetés, mint egy beakadt ötlet loopban maradt 27 másodpercben. Gondoltam akkor most jön ugyanez megint, mint eddig Nem ez jött, hanem valami ennél még szokatlanabb.
A hatodik Balance elképesztően jó dal lett. nagyon izgalmas a zene, sokszor bevillant a basszuról a "mi" Kampec Doloresünk, mondjuk erről, meg a nyitóról is még talán a FUGAZI is. Az egész szám valami eszméletlenül izgalmas, kicsit krautrock, kicsit pszichedélia, meg egy kis experimental. Nem tudtam eldönteni, hogy a gitárt "rángatják" vagy valami hegedű nyüstetés megy, de rohadt jó, meg az is ahogy komótosan lépked alatta a dob, meg a basszus. Az villant be, hogy mintha egyre jobb lenne a lemez második fele. Jobb is, mert ezután jön a hetes Bruno Fantuzzi amiben dobgép meg szinti dominál, effektek, zajok, teljesen kíséreltezős darab.. Azt gondolom nincs benne gitár, de lehet hogy az effekt mahinálás révén még is csak van. Az ezt követő Empty Chairs-ben nem tudtam eldönteni, hogy a cím ismételgetése loop vagy a valamelyik srác mondogatja, de nagyon megalapozza a hangulatott a továbbiakhoz. Ez egy kicsit visszakanyarodás az experimental-rock felé, de azért van elektornika is bőven. A vége meg egy beleszakados ismétlődés, alatta meg dolgoznak a "gépek".
A kilences Kyrie megint csak egy elektornikus szerzemény, ami nagyon meditatív, a daleyzett egy dobhangjával, meg a szinti dallammenttel, plusz kitarott háttér hangokkal. Valahogy elhallgattam volna még. Az utolsó előtti Who Is In Love Daddy? megint nem olyan dal felttétlelnül, mint a többi. Ebben az ének és a gitár is "egyszerűbb", kicsit garage hangzású, kicsit más. Nekem bejött. A záró Don't Talk meg aztán egy olyan zárás, amire nem számítottam. Gondoltam valami katartikus zajozás lesz. Erre nem. Egy szépen felépített a '80-as éveket idéző synth-wave dal, némi basszus kísérettel.
Nekem azert tetszett ez a lemez, mert nagyon változatos, egyáltalán nem sablonos, mainstream vagy hatásvadász. Sok olyan dolgot kevernek a srácok a felvételekben, amit én egyébként is szeretek. Plusz nem álltak rá egy "megfejtésre", hanem gyözött a kreativitás.
Mgehallgatás, vásárlás itt: https://alpacaband-mn.bandcamp.com/album/laughter
