(Forum Könyvkiadó Intézet, Pesti Kalligram Kft. 2016)

 "Dúdolni kezdtem valami szavak nélküli dallamot, teljesen belefeledkeztem. Megszűnt a fa, a szétrebbenő madarak, az égbolt felettünk, a föld alattunk, megszűnt Spenót, megszűnt apám, anyám, semmire sem emlékeztem, lebegtem a megszűnés eksztázisában. " - Fantomkommandó

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz Orcsik Roland első regényéről összehoznom egy ajánlót. Ez egyáltalán nem annak köszönhető, hogy nehezen tudtam elolvasni, vagy hogy nem kötött volna le. Inkább annak, hogy Roland verses köteteit, zenei érdeklődését és zenéhez való hozzáállását, a Vajdasághoz való kötődését elég jól ismerem. Gondolom kitalálható, hogy személyes, baráti kapcsolatban vagyunk, annak ellenére, hogy ritkán találkozunk. Ezért egyszerűen nem tudtam arra gondolni olvasás közben, hogy mi a szerző valós tapasztalása a könyvben, és mi nem az. Ez volt a nehezítő tényező az olvasásban és a feldolgozásban. 

A regény cselekménye a délszláv háború alatt játszódik, egy nem megnevezett kisvárosban. A történéseket, sorsokat tizenéves fiatalok szemén keresztül látjuk. Fontos momentum a zene,  amire később még visszatérek. Hihetetlen, hogy a regényben fizikai értelemben nincs háború, de végig érezni lehet azt, hogy valahol nem olyan messze történik valami. De akkor is ott van. Ott van valami nagyon rossz! Engem olvasás közben szinte feszített, hogy végig azt éreztem, hogy valami történni fog, ami a háború tiszta megjelenése. De mégsem történik vagy mégis, kicsit. Spenót a főszereplő és családja tagjai viszik a főszálat, de a barátok mégiscsak kapcsolódnak bizonyos pontokon, vagy a főszereplőhöz vagy a szüleihez. Nagyon sok olyan kemény rész van benne, ami kidomborítja azt az őrületet, szorongást, amit egy háború alatt érezhetnek az emberek. Ahogy mindenki keresi azt, hogy maradjon minden úgy, ahogy korábban volt, de mindenki tudja, hogy ez már lehetetlen. Mégis keresi a maga boldogságát, boldogulását. Döbbenetes részek azok, ahol a szomszédokhoz, egykori barátokhoz belesnek a szereplők. A család az asztalnál eszik, eszik valamit, aminek nem ott van a helye, vagy ahogy a város egykori DJ-e, a lemezeket nézve „hallgatja” a szereplőkkel együtt a lemezt, ami a saját fejében szól, mert nincs áram, nincs zene, nincs hang. Vagy azok a részek, ahol a házból való kimozdulás jelent mindent, még akkor is, ha kockázatos. Csak a szereplők nosztalgikus gondolatai, amik a megmaradt pozitív érzéseket vissza adják. Egy csomó ilyen apró mozzanat jelenik meg, ami érzékelteti azt a pszichózist, amit a háború előhozhat. A történet nem mozdul ki a kisvárosból és nem mozdul ki az ismerősök köréből; kifejezetten jók azok a részek, amikor a történet bizonyos pontjain nem csak Spenót, hanem más szereplők szemszögén is láthatunk egy korábban elmesélt történetrészt. Az egész könyv masíroz a teljes összeomlás és a menekülés felé, ahol nincsenek válaszok, csak kérdések. Már ha egyáltalán van menekülés. Miért? Meddig? Kivel? Hogyan? Hova? Háborús cselekmény nélküli háború, ami őröl és érthetetlenné tesz mindent, mert az egész értelmetlen.Mást nem árulok el a könyvről, de egy nagyon pontos kép valamiről, amit szerintem igazán soha senki sem akar átélni. Nehéz történet, egy nehéz időszakról. Szerencsére én nem éltem át, de a vajdasági barátaim, Rolanddal együtt valami hasonlót biztosan, mert meséltek, és én Roland által hiszek a Fantomkommandóban is.

Kicsit visszaevezve a zenére. Spenótban én sokszor éreztem az írót, mivel zenei megnyilvánulásai fémekhez köthetőek és ezt a viszonyt nagyon jól leírja már a regény elején. Finom utalások végig zenei kedvencekre és valahol az egész történetben jelen vannak előadók és hangulatok. Joy Division dalszöveg, utalás Misima Aranytemplom című regényére, a Beatles-re és még sorolhatnám. Elismerem, eleinte ez a vonal mozgatott az olvasásban, de egy idő után csak a sorsok érdekeltek, a történet végét akartam tudni,  már amennyiben ezeknek a történeteknek van vége. Remélem, hogy igen!

 " A zenéről csevegtünk, őt teljesen hidegen hagyta a lemezgyűjtési mánia. Minden gyűjtés a halálfélelem egyértelmű jele, mondta szigorú hangon, mintha a gyűjtő az időtől próbálna megmenteni valamit, végül a poros tárgyai túlélik őt. Én viszont kiemeltem a kényelmet, hogy bármikor meghallgathatom, amit akarok." - Fantomkommandó