(2018. Felte)

Igazából ezzel a lemezrecenzióval magamnak vagyok adós egy ideje. A Los Angeles-i NUMB.ER - ről addig nem hallottam, míg az A PLACE TO BURY STRANGER turnéjának előzenekari státuszában nem tűntek fel. A  budapesti koncert előtt belehallgattam a lemezbe, emiatt már eleve úgy mentem oda, hogy ezt a lemezt tuti megveszem, bármilyen is lesz a koncert. Milyen volt koncerten? Nekem nagyon tetszett, főleg, hogy sokkal karcosabbnak tűnt élőben, mint felvételen. Engem meggyőztek. Térjünk vissza a lemezre...

A NUMB.ER egy eléggé friss zenekar 2015-ben alakult, a Goodbye az első teljes nagylemezük. A zenekar tagjai: Jeff Fribourg - ének, szintetizátor, gitár, dobgépek, zaj ,  Laena Geronimo - ének, basszus gitár, hegedű, Nicholas Ventura - gitár, Nick Winfrey - gitár, Robert Cifuentes - gitár, Cameron Allen - dobok. Az együttes Fribourg köré épül, igaz koncerten és a lemezen is már egy zenekari egységként működnek. Stílusban, meg post-punk, szintipop, elektronika, zaj vegyítve némi dark-wave áthallással. Az album 10 felvételt tartalmaz. A kezdő Lude (I Need It )  beszéd és énekfoszlányokból, zajokból, visszhangokból összerakott kicsit sötét intro. A második Father basszusáról a Joy Division basszushangzása ugrott be, sőt a gitárról is. Nagyon borongós dal, finom két hangos gitárral és nagyon beborult énekkel, majd a refrémnél kiteljesedik a gitár egy zajosabb hangzás felé, majd menetel tovább a basszus és a dob, a komótos énekkel együtt, amibe beletép a gitár. Már megvettek. A harmadik Numerical Depressionban, kicsit kopogós basszus adja az alapot, a metsző gitároknak, amiről a korai Christian Death jut eszembe az ének pedig megint csak nagyon távolság tartó, de egyben zaklatott is. Aztán jön a State Line, ami az egyik kedvencem a lemezen. Sokági gondolkodtam, hogy mire emlékeztet, aztán beugrott: a Psychic TV lassúbb megfontoltabb dalaihoz. Nagyon nem könnyű dal a sötét vokáljai miatt, majd a felétől beindul és egy fergetegesen jó dark-rock dal kerekedik ki,  ami kellően zaklatott is. Ezt követi az A Memory Stanied, ami szintén a dark-wave felé húz a refrém résznél a gitárhangzás a '80-as évek The Mission-jét hozta be nekem, marha jó énekkel és gitár témáival. Ez is egy nagy kedvenc lett a lemezről. Persze rendesen ötvöznek a '80-as évekből mindent, így a hatodik Hate az egyik legfurább szerzemény, szinti-poppal és elektronikus post-punkra hangolva. Laene énekli és vokálozza saját magát, egy nagyon fura analóg dobgép és analóg szinti hanggal, meg egy "kormolós" basszussal kísérve. A következő Black Bird is olyan volt, aminek a hallgatása alatt bevillant valami, de csak később jöttem rá, hogy mi. Annyira fura felvezetése van, nagyon sejtelmes gitárral és zajokkal, majd bejön az ének, ami inkább beszéd. Na, a beszédről jutott eszembe a Current 93-s David Tibet kántálása, de elég beborulós szám ez is. Az utolsó Again, megint csak egy zajos, post-punk nóta, ami nagyon lendületes és tényleg inkább a korai punkot súrolja. Nyers gitárok, dühös ének és karcos, zajos gitárral. Az utolsó We Hide egy nagyon eltalált, dobgépes, analógszintis befordulós dal, ami otthagyott a lemez hallgatása után egyfajta furcsa, kicsit nyomott hangulatban. 

 A felsorolt zenekarok egyébként egyáltalán nem nyomják agyon a lemez hangulatát, sőt valahogy mégis egyedi a zenekar megszólalása. Inkább nem ajánlom, hogy ezeket a párhuzamokat keressétek, mert teljesen felesleges. Főleg azért, mert így megtalálhatjátok benne a NUMB.ER egyéniségét. Kissé befelé forduló lemez, de szeretem.

Meghallgatás, rendelés itt: https://numb-er.bandcamp.com/

Fbook itt: https://www.facebook.com/numb.er.band1/

Teljes koncert itt: