(2018. New English Recordings)

Nyolc év telt el az utolsó Death In June nagylemez megjelenése óta. Én azt gondoltam, hogy nem is lesz több lemeze, mert 2016-ban, Douglas P. utolsó turnéról és visszavonulásról beszélt. Amiben, semmi meglepő nem volt akkor. Ehhez képest, november 18-án megjelent a Essence! című új album, aminek a beharangozója is csak néhány hónappal ezelőtt volt. Nem fogok a Douglas-ról és munkásságáról írni, mert szerintem nem nagyon kell és nálam jobban írók ezt megtették. Ráadásul piszkosul elfogult vagyok vele és lemezei egy jelentős részével kapcsolatban is. Főleg, hogy személyesen is néhányszor találkoztunk, illetve néhány lemezét már  több mint, 20 éve hallgatom.

Az új lemez 11 vadonatúj felvételt tartalmaz és engem nagyon megleptek. Miért? Valahogy az egész album átível a DIJ teljes munkásságán. A megszólalásokban előkerültek újra a hangszalagok, filmes párbeszédek, beszéd hangminták, a korai albumairól a később háttrébe szorított egyszerű basszusgitár hátterek, a néhol rituális dob kíséretek is újra becsúsztak a számok mögé. Persze Douglas jellegzetes énekhangja és komótos néhány akkordos gitározása adja a fő vonalát a daloknak, mint mindig. A kezdő Welcome To Country  kántálása és a '90-es évek koncertkezdését megidéző hangjai már izgalmasság tették a hallgatást. Bár, elsőre kicsit még talán  szokatlan is volt. A második  God A Pale Curse- ról egyből a But, What Ends... album The Golden of Wedding Sorrow-ja ugrott be. Egyébként minden szerzeménynél agyalgattam, hogy tudom-e valahová kötni.  Főleg az első teljes meghallgatásnál. A lemez közepére, a The Humble Brag vagy a No Belief című dalok fülelése közben pörgött bennem a Nada! lemez vagy a The Wall of Sacrifice címe is a korai évekből. Leginkább a basszusgitár hátterei miatt, amik nagyon a korai Death In June-t hozták be és amiket Tony Wakeford is "magával vitt" a korai Sol Invictus-ba. Minden szám alatt éreztem valamiféle vissza kacsingatást a múltba, ugyanakkor valahogy mégis csak frissnek tűntek a számok. Ténylegesen egyfajta lényeg kiemelés történt az elmúlt évtizedekből. Biztos vagyok benne, hogy szándékos ez a visszanézés és szerintem jól is sikerült. (Írhatnám, hogy azt kell mondjam, mert ez jutott eszembe egyből, de erre mondta nekem egy hozzám nagyon közel álló ember korábban, hogy: nem kell.) Persze, a maguk Death In June-os módján sikerült ez a visszanézés és tényleg nem kell mondjam, mert mindenki eldöntheti, hogy így van-e vagy sem, ha meghallgatja a lemezt. Szépen lassan forgatott be ezen a lemezen keresztül Dougals P. a "kis világába". Igazán a második - harmadik hallgatásnál éreztem, hogy megérkeztek a lemez dalai hozzám. Az első hallgatásnál még vacilláltam, hogy megvegyem vagy ne. A harmadik után már nagyon szerettem volna, pont emiatt a "lényeg" miatt. Az utolsó My Florida Down egyébként egy zseniális zárószám, a lemezvégét becsukó harangokkal, minimalista zongoráival, fura zajaival, záró effektjeivel. Szép, borongós, atmoszférikus anyag! Még álmodtam is a dalokkal, azt hogy: Roland barátom azt kérdezi tőlem, hogy melyik szót énekli a Douglas az egyik szerzemény refrémjében. Persze nem tudtam megmondani, ezért  mindjárt meg is hallgatom újra, hátha beugrik!

Összefoglalva ez ismét egy jól sikerült DIJ nagylemez lett. Nincs benne semmi forradalmi, de egyrészt bátran betehető a többi közzé, másrészt meg mégis csak új felvételek gyűjteménye egy számomra fontos "zenekartól".

Infók itt: http://www.deathinjune.net/

Meghallgatás, letöltés itt: https://deathinjune.bandcamp.com/album/essence?t=3