(2022. Nefariusindustries)

Itt az év vége, de egyre csak jönnek a lemezek. Némi keresgélés után találtam meg a new-yorki LACES OUT bemutatkozó nagylemezét. Először kicsit idegenkedtem tőle, mert a szimpla post-hardcore kategórizálás nem annyira üt meg. Valamiért azért mégis úgy gondoltam, hogy belehallgatok és nem bántam meg. Nagyon nem. Azért ez a lemez sokkal több ennél a kategóriánál, de maradjunk ennél egyenlőre, aztán majd kifejtem, hogy mivel több. Az biztos, hogy jó kis anyag lett a maga kilenc számával, meg a hangulatával.

A trió felállás tagjai: Edmund Ciarfella – gitár, ének, Ray Wasnieski – basszus és Steve DeLucia -  dob. Egyik urat sem ismerem máshonnan, de amit itt hárman összepakoltak az nagyon rendben van. Piszkosul érződik a ’90-es évek post-hardcore-jának hatása a lemezen, de legalább annyira a noise-rock is. A két stílus között mozog és pont ettől nem fullad unalomba. Nekem inkább a Drive Like Jehu és az Unwound egy-egy pillanata jelent meg néha náluk. A bandcamp profilon olvastam a Fugazi-t is, ami szintén nagy kedvencem, ami az első számba tetten is értem, de nem zavart meg. A második Chemicals-ról meg esküszöm egy lenyugodott korai Nirvana "hasított belém. Persze nem olyan, meg aztán a dal vége tényleg inkább post-hcvá válik. Aztán Impulse-al meg átváltanak noise-rockba. Komótos gitár, kicsit szenvedős ének, de végig érződik, hogy valami készül a beszaggató gitárok miatt. Persze aztán ki is szabadul a szellem a palackból és egy elég ütős kis refrén lesz belőle, majd visszaáll minden, hogy a végén újra a képedbe üvöltsenek. Ez volt az a dal, ami elsőre egyből eltalált.

A negyedik Stability meg tényleg egy vegyes vágott a noise-rock és a post HC között, bár itt is sokkal jobban éreztem az egyesült államokbeli zajrock hatásokat. Valahogy a következő dalban is hasonló arány van a stílusokban. Kivéve a közepén a kicsit gitárral szétkent részét, ami szerintem marha jó. A klipes hatodik dalról meg nem írok, mert remélem meghallgatod és megnézed lent. Egyébként baromi jól szól minden szám. A lemez hatos, hetes száma egy kicsit tisztább megszólalású, nem örülnek meg annyira a srácok. Mondjuk a hetes Jacob nekem nem tetszett annyira, de azt mostanáig nem tudom megfogalmazni miért. A végére marad a Shooter, ami nekem a legdögösebb szerzemény a lemezen. Na, ez tényleg post-hardcore és tökre egyben van minden szinten. A záró The Truth Toll megint csak inkább az előbbi stílusfelé húz. Egymás után ez a két szám pont elég muníciót adott ahhoz, hogy újra meghallgassam.

 A lemez alig éri el a 30 percet, de teljesen rendben van ez így, mert nem lesz unalmas és valahogy mégis  adja, hogy újra meghallgassa az ember. Maradjunk abban, hogy post-hardcore alapú zene, bebillenve kicsit a noise-rockba is.

Meghallgatás itt: https://lacesouttheband.bandcamp.com/album/here-at-the-ashram

Rendelés: https://www.nefariousindustries.com/collections/laces-out-here-at-the-ashram