(2023. Eighth Tower Records)

A NIHIL IMPVLSE egy olasz zenei projekt, ami Francesco di Stasio-t takarja. A júliusban megjelent Anabasis a harmadik megjelent anyaga. Azt sem lehet mondani, hogy nagyon termékeny lenne, mert az első és a második album között 10 éve telt el. A mostani CD albumra is 3 évet kellett várni. A lemez hat szerzeményt  tartalmaz, amik nem "könnyedek" és egyszerűnek sem nevezném. Bennem viszont hagyott nyomokat, ezért is írok róla. A legegyszerűbb az lenne, ha dark-ambient-nek címkézném. Ami meg is állhatná a helyét. Vagy mégsem?

A lemez indító Fog Of War alatt valami elektronikus drone érzés kapott el, majd hirtelen olyan érzésem lett, mintha egy kicsit halványan martial-industrial is lenne benne. Valahogy a korai harci dobokat megidézve. Viszont nem csap át abba az erőbe és kisugárzásba, hogy ez teljesen egyértelmű legyen a hatás. Leginkább azért, mert valahogy valami csatamező feletti füstös köd sokkal jobban belepi a felvételt. A második Drifting Ground Zeros már inkább egy elektronikus ambient, de abból is inkább az a fajta, ahol az elektronika tekergetése, gerjesztése bevillanásai húzzák bele a hallgatót egy lefelé és befelé tartó spirálba. Monotonnak tűnik elsőre, de mindig jó időben jön be egy olyan hang ami kicsit meghullámoztatta az érzéseimet. Nem feltétlenül pozitív irányba. Nagyon beletudtam már ebbe is ragadni. A harmadik 11 perces Nomad Insurgency visszahozta azt az érzést, amit az első felvétel. Valahol csata utáni érzés, szokatlan hangokkal, néhol dobbal, tele elektronikával és ettől nagyon komor az egész. A  végén dobok olyanok, mintha mezők felett villámok  csapkodnának. Legalábbis nekem ez jött le. Erős darab. 

A négyes Blood On Our Hands is egyre mélyebbre húzott a hangjaival, pulzálásokkal, a kitartott szintetizátor hangokkal. Ugye itt már félórája hallgattam a lemezt és teljesen beborította az agyamat. Tényleg olyan volt már ekkor, mintha egy egy nagy eső utáni, felhős sártól, vértől áztatott végeláthatatlan mezőn bolyonganék és mindenféle emberek és "szellemek" jelennének meg és tűnnének el. Persze a címadó Anabasis - utalás Xenophón művére, jelentése: "menetelés az ország belseje felé" - .ami viszi tovább a nehéz hangokat. Ez a 10 perc és az ezt követő 6 perces Shattering Light is eléggé meg van pakolva mindenféle olyan hanggal, ami engem teljesen befelé fordított. Nagyjából olyan, mintha egy belső mozi zenéje lenne. Egyszerűen nem tudtam elengedni, hogy van ebben egy kis militarista hátér a néha bejövő dobhangok miatt, meg nagyon súlyos "nehéz levegő". Előbbi egyébként nem telepszik rá a hangulatra teljesen, de ettől lesz komor és nem feszes. Sőt a végére nagyon nehéznek éreztem az egész "világát" a lemeznek. Elég hosszú lemez, de valahogy pont akkor lett vége, amikor kezdett nagyon "rám ülni" és kezdtem elfáradni benne. Ettől függetlenül egy mély, kicsit sötét, de mégis utaztató lemez az Anabasis. Kell hozzá a megfelelő lelkiállapot, de akkor bejön. Engem pont olyanban kapott el.

Meghallgatás itt: https://nihilimpvlse.bandcamp.com/album/anabasis