(2015. Self Released)

Azt hiszem, új-zélandi zenekarról még nem írtam. Ebből kitalálható, hogy a Sunken Seas egy Új-Zélandon, Wellington városában működő zenekar. A csapat 2012-ben alakult, a Glass a harmadik nagylemezük. Amennyiben jó információim vannak, saját hazáján és Ausztrálián kívül máshol még nem játszott, így nem is nagyon lehet ismerős Európából.

A zenekar tagjai:  Ryan Harte – ének, basszusgitár, Luke Kavanagh – gitár, vokál, David Provan – gitár, Jordan Puryer – dob.

A kilenc szerzeményt tartalmazó Glass stílus behatárolása nem volt túl nehéz. Minden számban egyértelműen a shoegaze gitározás van és ez a legjellemzőbb a lemezre, de azért mégis kicsit több. Egész pontosan nekem a My Bloody Valentine, és a ’80-as évek eleji The Cure ugrott be, no meg az egyébként nekem is és a srácoknak is kedvenc  And Also The Trees, bár a Sunken Seas-nél  zajosabb a gitárhangzás, mint mondjuk a The Cure-nál. Az alapok karcolják a noise-rock bandák megszólalását, ami nekem kicsit szokatlan volt.

A kezdő Mirage megmutatja, kb. mire lehet számítani, igaz inkább egy fajta post-punkos beütéssel kezdődik, azután besikít a gitár, az ének pedig a ’80-as éveket alternatív rockját és a dark-wavet idézi nekem. A második Clear egy igazi lehúzó, lassú, sötét szerzemény, a főrésze zajos, súlyos és nem enged el. Az ugrott be a hallgatás közben, hogy ezt nagyon megnézném élőben! A Poppy-ban van egy kis lazulás, ez inkább ’80-as évek, de nagyon szerethető, gondolkodtató darab, az ének szépen viszi a mélységet bele. A következő Alt Figure egy gitárra, effektekre és énekre épített melankolikus szerzemény, ahogy a következő Scarlett is egy nyugodtabb szállós, effektes cucc ének nélkül. Az előző nyugis 5 perc után, kapunk egy újabb shoegaze dalt, zakatoló dobbal, egyszerű, de hatásos gitárral és borongós énekkel, amit követ a Wesley, dobokkal, effektviharral, egyfajta zajkísérlet, egyszerű törzsi dobokra mutató ritmussal, én örültem volna, ha még kibontják és súlyosítanak rajta néhány percet. A jól bevált recept szerint készült a következő Metasoma, de nekem mégis kísérletezősebbnek tűnik, mint a többi szerzemény és nehezebbnek is, főleg az négyperces felvétel utolsó egy percében a karcoló gitár miatt. Jó darab! Az utolsó No way Through the Fog hat percében pedig minden benne van. A pszichedélia, a sötétség és a shoegaze mélysége, no meg egy nagyon kicsi indie-rock, így a végére egy egész kerek, ütős kis merengős, bólogatós darab.

A keverésnél néhol engem zavart, hogy gitár és az ének mintha feljebb lennének tolva és néhány helyen lenyomják a ritmus szekciót. Lehetséges, hogy titeket nem fog zavarni, de én határozottan ezt éreztem.

A Sunkes Seas lemeze leginkább azoknak lehet izgalmas, akik a fent felsorolt zenekarokat kedvelik, de nyitottak az újra is. Továbbá, akik szeretik a merengős pillanatokat, a ’80-as évek sötétebb gitár zenéit, de azt is szeretik, ha  gitár néha a fülbe karcol. Egyszóval: jó kis lemez és jó saját útját járó csapat a Sunken Seas!

Ingyen letölthető innen: 

http://sunkenseas.com/releases