Az idei esztendőben is lebonyolításra került Németország (és talán a világ) második számú neofolk örömünnepe Lipcsében. Csak halkan jegyzem meg, a Runes + Men olykor már túl is szárnyalja a WGT ezen irányú kínálatát. Nem kívánok a részletekbe bonyolódni, inkább csak egyfajta összegzés lesz ez az esemény kapcsán.

Azzal kezdem, hogy a többség szerint sajnálatos módon az előre meghirdetett helyszín a várakozás célegyeneséhez közeledve módosítva lett, így a Hellraiser klubot kellett felkeresnie annak, aki ennek ellenére is kíváncsi volt erre a roppant erős (habár ezúttal a klasszikus neofolk sztárzenekarokat – és a DIE WEISSE ROSE csoportot - nélkülöző) felhozatalra.

A klub egy szokványos terem, 300-400 fő kényelmesen elfér benne, ezt kb. háromnegyed részben meg is töltötték az Európa minden szegletéből ide sereglő érdeklődők mindkét napon.

Nem bontom külön a napokat, inkább csak kiragadok néhány zenekart időrendi sorrendben.

A TWA CORBIES (Tony Wakeford és Gernot Musch projektje) manapság annyira SOL INVICTUS, hogy véleményem szerint jobb, mint az említett legendás zenekar jelneleg. Semmi felhajtás, kiálltak ketten gitárral, mikrofonnal a színpadra, meg volt némi elektronika is diszkréten a háttérben és gyorsan eltelt a rájuk kirótt 40 perc. Annyira magával ragadó produkció volt számomra, hogy a korábban kissé fanyalogva hallgatott debütáló The Clamouring albumot is gyakrabban hallgatom azóta és nálam már az éve egyik legjobb produkciójává lépett elő.

Az amerikai AWEN volt az egyik (részemről) leginkább várt produkció és ennek fényében komoly csalódást keltettek bennem. A műsoruk erős és összeszedett lett volna, de az erőtlen megszólalás (soundcheck a tömeg előtt, minden zenekar rémálma) és a kapkodás erősen csorbította az előadás élét. Azért így is megkapó és szuggesztív volt, de a mindent elsöprő erő azért ezúttal elkerülte a koncerttermet.

Az AWEN testvérzenekaraként is aposztrofálható ET NIHIL (erős tagságbeli átfedésekkel) nyújtotta számomra a fesztivál csúcspontját, még úgy is, hogy a korábban említett negatív tényezők sajnos őket sem kerülték el. A B9 InVID által vezetett csoport az amerikai military neofolk vezéralakja gyakorlatilag a megalakulásuk óta és ezen a fesztiválon is talán ők aratták a legnagyobb sikert a közönség soraiban. Ben valami elképesztően szuggesztív előadó, extázis-közeli állapotban vezényelte le a programot különböző hangszereket ragadva (gitár, dob, kürt) és erőteljesen énekelve, miközben láthatóan győztes hadvezérként instruálta zenészeit, ha szükséges volt.

A német APOPTOSE zárta az első napot, dobosok nélkül, némi elektronikával és férfi-női énekkel. Szerintem nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de levezetésnek megfelelt, szerintem.

Előzetesen a szombatot indító RITUAL HAVOC számomra csaknem érdektelen volt, ehhez képest a koncertjük teljesen meggyőzött, kiváló produkciót nyújtottak két gitárral és egy rendkívül izgága énekessel. A végén ugyan kissé feleslegesnek és erőltetettnek éreztem a SPIRITUAL FRONT feldolgozást, de ez legyen a legnagyobb probléma velük.

Andrew Kinget most láttam harmadszor színpadon (és a lemezes standoknál is szomszédok voltunk), de ő soha nem volt a kedvencem. Ehhez képest ezúttal meglepően kellemes volt hallgatni, de az idegesítően hosszú átkötő szövegekkel leállhatna már végre.

A spanyol DER BLAUE REITER-t most láttam másodszor élőben, de ezúttal sem győztek meg. A tagság soraiban némi változás állt be, egy ideje már az ARCANA-ból ismert Cecilia Bjärgo segíti Sathorys Elenorth munkáját, de az összképen ez sem javított jelentős mértékben szerintem. Lemezen többé-kevésbé nem rossz (de nem is igazán jó), amit produkálnak, habár a fesztiválra kiadott kislemez egészen kellemes. Ami igazán negatív irányba billenti a mérleg nyelvét az, hogy megy gépről a sablon neoclassical-industrial és a színpadon ácsorgó zenészek ehhez csupán asszisztálnak. Visszafogott gitározás és némi plusz elektronika mindössze, amit produkálnak, de a keserű hab a tortán, hogy egyszerre hárman dobolnak, kb. olyan hatással és súllyal (vagy inkább súlytalanul), ami rendkívül éles és drasztikus kontrasztot eredményez. Komolytalanná és erőtlenné teszi a produkciót, legalább egy igazán jó és aktív ütőhangszeres kellene közéjük, aki képes lenne megadni a szükséges pluszt.

A fesztivál zárásaként a legendás olasz CAMERATA MEDIOLANENSE lépet a színpadra, csaknem a komplett életműből szemezgetve. Dacára idősödő koruknak, fiatalos lelkesedéssel és vehemenciával vették birtokba az emelvényt, nem mellesleg profi hangszeres produkcióval megfejelve. Jó (és kicsit nosztalgikus) volt élőben hallani a régi kedvenc dalokat (ráadásban a giga-sláger L’Homme Armé) a közönség erőteljes vastapssal búcsúzott tőlük.

Összegzésként annyit jegyeznék meg mindössze, hogy a neofolk ugyan már évek óta egy völgyben pihen, távol a csúcstól, mégis akadnak olyan pillanatok, események és törekvések, amelyek azt mutatják, temetni még teljesen indokolatlan és csupán szunnyadó harci tűz ez, kitörésre várva.

A komplett program pénteken: HARMONY GARDEN, TWA CORBIES, JOY OF LIFE, AWEN, ET NIHIL, APOPTOSE és szombaton: RITUAL HAVOC, WALDTRAENE, CAWATANA, Andrew King, DER BLAUE REITER, CAMERATA MEDIOLANENSE

(Szerző: Sörös Gergő)