(2016. Saját kiadás)

Nehéz elkezdeni az írást egy olyan zenekar anyagáról, amely működését folyamatosan követem. Egy kis elfogultság mindig belekerülhet az ilyen recenzióba, bármennyire is próbálom elkerülni. Viszont, ha azt veszem, hogy arról írhatok, ami nekem tetszik és szeretném, ha többen megismernék ezeket az előadókat, akkor megéri, hogy elkezdjem. A mostani nehéz kezdésem tárgya a Győrből induló, majd a székhelyét Budapestre áthelyező Pozvakowski zenekar hatodik nagy lemeze lesz. Nem kevés a négy év, amit várni kellett rá, ezért nem kis izgalom volt bennem, hogy meghallgathassam.

Az album 4 felvételt tartalmaz kicsit több, mint 30 percben. A lemez, ahogy beharangozójában is említésre került már, az akarat, a kitartás és az emberfeletti teljesítmény témája köre építi a zenei koncepcióját, mindez a Pozva zenei nyelvén megfogalmazva. Nem nagyon tudtam elképzelni az album előzetes megismerése után, hogy lesz ebből koncept lemez, de annyit előrebocsájtok, hogy sikerült a srácoknak megugrani, amit nem tudtam elképzelni. Konkrétan, amikor elkezdtem hallgatni, folyamatosan vitt magával a zene, aminek köszönhetően sikerült elkésnem a munkából, mert először a telefonomról, munkába menet hallgattam meg az anyagot. Ki kellett volna kapcsoljam, amikor megérkeztem, de egyszerűen képtelen voltam abba hagyni. Nem akartam megszakítani az élményt, ami jött a felvételekből, így inkább bevállaltam azt a plusz 10 percet. Aztán jött az otthoni fejhallgatós „hatásvadászat”!

Ami pedig most következik, egyfajta szentségtörés lesz, mert nagyon nem kellene a négy trackre szétdarabolnom a lemezről való írást, de muszáj, mert máshogy nem tudom megfogni. Nem fogok teljesen a  részletekig belemenni, mert néhány hallgatás után nem is lehet, mert minden hallgatás után elkap valami, amit addig nem hallottam, egy hang vagy egy hangulat. Azt hiszem, hetekig tart majd teljesen kivesézni magamnak!

A kezdő Peloton leginkább a post-rock kezdeti időszakát idézi kezdetben a lassúságával, az effektekkel, aztán valahogy ez a hangulat, érzés csak kicsit marad meg, mert a gitár besúlyosodik, beszáll az ének, a dobos komotósan viszi ritmust, néha bevillan egy kis zongora, hullámzik a gitárköd az első felében, de nem lesz unalmas. A második része a 9 perces számnak meg ízig-vérig Pozvakowski, a halálpontos dobokkal és a gitárok megszólalásával, marhára tetszenek a szöveg samplingek és az egész feszessége.

Következik a Fausto, ami egy ambient darabra szerkesztett gitározós szám, így nagyon egyszerűen. Hihetetlenül erős atmoszférája van. A gitárok nem uralnak le semmit, és amikor két és fél percnél bekapcsolódik a néhány hangot játszó zongora az felér egy utazással, no meg az se semmi, ahogy a háttérben a gitárok effektjeikkel „hintik a ködöt”. Egyébként az egész lemezen kiemelkedő, ahogy a gitár és basszusgitár a háttereket adja a szerzeményeknek. Néhol ködös, néhol egész elszállt zajokkal, búgással, folyamokkal. Ennek a felvételnek a végén a lábcinnek szinte elektronikus zenei hangzása van. Azt mondanám, hogy dobgép, ha nem tudnám, hogy simán fel van játszva, csak ki van cserélve az utolsó néhány körre a lábcin hangja egy midizett hangra. Az alaphangulat megmarad, de azért az utolsó két percre csak bemar egy gyilkosabb gitár „esztergálás”.

A harmadik Contra olyan gitárral kezdődik, mintha visszafelé lenne játszva egy dallam, hogy aztán lesöpörjön mindent a dob, a gitár és a basszusok zaja. Van benne egy hanglehúzással végződő basszus kör, amit többször előkerül.  Utóbbi is megfogott engem rendesen, és ez így megy is vagy öt percig, aztán egy kis pihenés, hogy utána egy tördelt zajos massza jöjjön, amiben ismét egy szöveg sampling fokozza a távolságot; a dob meg lassú, de mégis nagyon izgalmas köröket játszik, a végére a gitár zajos körei maradnak hátra.

Ez a kör átfut az utolsó Eddy-be, ami lassan lecsendesedik és végig egyfajta ambientes effektezett levezetés jön gitárokkal generált hangokból, elszállás torzításokkal, és hatáserősítés szövegfoszlányokból. Érdekes felvétel a maga 6 percével és nagyon tetszett is, így a végére, hogy lenyugtassa azt, amit sikerült felkavarni a megelőző 25 percben.

Ezek után mégis milyen még az album? Aki ismeri a csapat lemezeit, azoknak valahová a Microtron és a Sevenpeopleleft közé lőném be a stílusát. Bár mindkettőnél elszálltabb, kicsit ambientesebb (jobb jelző nem jut eszembe) a hangulata. Van benne pozvakowskis zúzás, de nem hangsúlyosan, inkább az egész egysége van az előtérbe tolva. Van benne, post-rock, post-metal-elektronikus zenei hatás (billentyűk és számítógép nélkül), minimal sludge, pici utaztató ambient, de ami engem a legjobban megfogott az a hihetetlen fegyelmezettség és határozott sodrás, ami nem csap át a teljes őrületbe és ezt végig is viszik a srácok. Mindez nagyon jól felépítve, teret hagyva minden hangszernek és nulla unalmat generálva. Azt jutott eszembe, hogy mint egy erős sodrású patak, ami még követhető, de a gátak pontosan ott tartják a mederben ahol kell. 

Az első hallgatásnál vártam, hogy elsöpörjön a gitárvihar, de aztán saját magam írását kellett elővenni, amit a 2012-es lemezről írtam. A véleményem ugyanaz: ez a Pozvakowski 2016-os lenyomata, csak most visszacsempésztek ezt–azt a korábban fanyalgóknak a régi anyagokból, úgy hogy mégis valami más lett belőle. Hibátlan, megintcsak!

Amiről ez a lemez szól, az akaratról, a kitartásról és az emberfeletti teljesítményről, azzal kapcsolatban jár egy nagypont a pozvakowskis srácoknak is. Miért? Az első nagylemezük tizennégy éve jelent meg, azóta működnek, a kudarcokból felálltak és nem adták fel a saját elveiket, de mégis mindig megújulnak és kiváló lemezeket raktak le az asztalra, ahogy most is. 

Elérhető itt: iTunes, Spotify, Deezer, GooglePlay, továbbá

https://pozvakowski.bandcamp.com/album/iterum-2016

A fizikai formátum május 13-tól kapható az alábbi helyeken: Wave lemezbolt, Club Vittula és rendelhető a Garage Live-tól.