(2020. Self Released)

A Budapesten működő ON GRAVES első anyagáról már írtam tavaly (itt), erre most itt az új négy számos EP. Mivel egyáltalán nem voltam rá felkészülve hogy lesz, meg is lepett bandcamp-re való kikerülése. Napokkal azelőtt próbálkoztam egyébként eljutni egy koncertjükre, mert valamiért azt éreztem, hogy szívesen megnézném a  duót újra a szokatlan black - metal / hard-core / nemtudommi zenei keverékével. Erre megjött az új EP! Írtam korábban is nem vagyok egy black-metal rajongó, de valamiért a M-ék - szintén korábban írtam, két M. betűs tag van a bandában - zenéje elindít bennem valami kicsit - inkább nagyon - lefelé húzó érzéshullámot, de érdekes módon nem menekülni akarok belőle, hanem belesüllyedni. Annak ellenére, hogy elég sötét az összkép továbbra is.

Elég sűrűn előfordul annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy vizuális típus, hogy megjelennek képek a fejemben a múltból zenehallgatás közben. Ennek az anyagnak a hallgatása közben volt néhány belső mozi a fejemben. Az első Treasure-ben beugrott ahogyan beindul egy köszörű és a munkadarabot beletartva a szikrákat dobálja mindenfelé, mert a dob  és a gitár is gyorsan maximálisra pörgeti a tempót és zene betölti a teret, mint az össze-vissza repülő szikrák. Elsőre kicsit úgy éreztem, hogy ritkább a dob, mint a debütáló anyagon. Aztán rá kellett jöjjek, hogy nem így van. Talán azért érezhettem, mert már fel voltam készülve a két hangszerre. Erős, durva kezdés egyébként már az első két perc tizennyolc másodperc is. Izmos beszoktatás a következőkhöz. A második The Sadist alatt sem nagyon lehet megkönnyebbülni, mert az is nagyon erős lett. Valahogy ebben az ének erősödött fel nekem hallgatás közben. A későbbi hallgatásoknál jöttem rá, hogy csak a fejemben, mert egyébként nem változik. Talán a zene zúzása, sötétsége miatt akarta a tudatom, hogy ezt érezzem erősebbnek. A GRIME EP-n a kedvencem az Of Torment lett, mert fura képeket hozott fel bennem valahonnan mélyről. Az elején  beugrott egy esővel áztatott beton placc, ami szinte fekete és a közepén van egy tükröződő, de még sötétebbnek tűnő tócsa. Ezeket imádtam gyerekként, és ez jött fel totálisan tisztán bennem. Ha már tócsák, akkor persze ugrálni is imádtam bennük. Ez az ugrálás jelent meg a fejemben, majd a felénél a fellélegzést segítő kicsit  HC-s gitár riffelésnél, kitartásoknál meg az, ahogy próbálnám/próbáltam a cipőimmel szét húzni a tócsákat olyan napszerű formára, de nem sikerül(t), mert egybeolvadnak a vízzel a szárak újra. A végén meg, hogy rugdostam kifele a vizet a pocsolyából, hogy akkor ha már nem sikerül tűnjön el a betonon az egész eloszlatva. A végén a kitartott hangoknál, meg nézem/néztem a "felszámolásom" sikerét. Az negyedik szám meg egy lezáró utolsó rohamként hatott rám, amikor minden megmozdul, remeg, beszűkül a tér, hogy a végletekig eljutva, hirtelen felkapcsolódjon a villany és visszatérjek a valóságba.

Az ON GRAVES négy számához kell "idegzet", nyitottság, de van benne annyi sötétség, energia és valami zsigerekig ható feszültség, hogy képtelen voltam abbahagyni a hallgatását. Nem teljesen az én stílusom ez, de valamiért mégis nagyon megtapad bennem a zenéjük. Plusz a két fős felállás ilyen szintű megszólalására és "rombolására" mindig rácsodálkozom!

Meghallgatás itt: https://ongraves.bandcamp.com/album/grime

 Fbook: https://www.facebook.com/ongraves/