(2024. blinblindblind)

Mindig öröm számomra, ha magyar előadóról írhatok. Főleg akkor, ha még ráadásul számomra érdekesnek is tűnik a megjelenő album. Gyanítom ezzel jó sok mindent előre vetítettem. Vagy nem.  Porteleki Áront én a Dorota zenekar dobosaként ismertem eddig. Nagyon meglepett, amikor megtudtam hogy szóló dolgai is vannak. Nem voltam képben arról, hogy más irányokba is alkot. Azt azért már korábban hallottam, hogy színházi darabokhoz is készített zenéket. Ez is meglepett meg az is, hogy a népzenéshez is elég erős kötödése van családi vonalról, és Ő maga is játszik brácsán. Nem voltak prekoncepcióim a Smearing-hez, ezért valami nagy nyugalommal kezdetem el hallgatni a lemezt. Utána ez a nyugalmam alább hagyott. Ez jelenthet jót és rosszat is.

Kezdő címadó darab, szándékosan nem írom hogy dal, mert sokkal inkább egy intro, ami az egyszerűsége ellenére valahogy bemászott a bőröm alá. Pedig nagyon sok dolog nincs benne, csak a Smearing szó suttogó ismétlése. Vagy mégis, mert jobban fülelve én nem tudtam eldönteni, hogy a visszhangok effektezésből jönnek vagy egy női és egy férfi hang is van mögötte. Ezt mostanáig nem tudtam megfejteni. Egyébként ez a második hallgatásnál tűnt fel számomra igazán. Az elsőnél is érezte valamiféle kényelmetlenséget, amire később jöttem rá hogy ez a "hangjáték" okozta azt bennem. Valahogy remekül el van találva felvezetésnek. Az ezt váltó Womb Of Drums-ba  is belecsúszik ez, de itt már valami egész másfajta hangulatba transzformálódik. Lassan építkező dob, nem tudom hogy elektronika vagy fúvós hangszer szól, de valami nagyon erős hangzás és mély hangulat épült fel bennem ezt a 14 percet hallgatva. Nagyjából a valami ipar telepen a roncsok között a szakadó esőt nézős jelent ment a fejemben. Eszméletlenül "meditatív" volt számomra. Pedig szólnak a cinek, a pergők, az fura, mély fúvós hang, ami lehet tuba vagy nem tudom, de amikor megszólalt mindig olyan érzésem volt hogy a mellemnek ütődött a hangja, ami megnyomott,  majd elengedett. Az ezután következő In My Skull megint egy másik oldalát mutatja a szerzőnek. Játékidőben nagyon jól eltalált, talán elektronikus experimentalnak hívnám, de nem tudom belőni mi pontosan. Egy sípoló hang vált néha frekvenciákat a háttérben meg dobverők vagy fák adnak valami ritmust. Nagyon érdekes szerzemény. Pont akkor lett vége, amikor zavarni kezdett volna. Egyébként érdekes érzés volt hallgatni, mert olyan volt, mintha bennem valami vékony zsinórt feszítene ez a magas hang. Nagyon jó átvezetés egy sokkal hangszeresebb dalhoz. egyébként utóbbira sem jó jelző a dal címke. Az ezt követő B.L.S. sem hosszú, de itt Porteleki Áron visszaült a dobok mögé és egy igen furcsa ritmikájú, tördelt ütemvariációkat dobol, a háttérben meg mond valamit, amiből semmit sem értek, de valahogy mégis rohadtul egyben van és igazán izgalmas lett ez a két perc. Egyébként az volt az érzésem, hogy jóval több ideig hallgatom, mint a valós játékideje. 

Gondoltam már nem lehet fokozni, erre egy teljesen örült zajos, gitárral és valamiféle ketyerével megérkezett egy totál őrült, dühös szám. A háttér ének meg ad egyfajta kontrasztot az egésznek. Na most merem leírni, hogy a Smearing a meglepetések lemeze. Jön két szám ami megint egy másik oldalát mutatja a "hősünknek". Az ötös Dancing Dreamon, örült  már - már post hard-core-t és a noiset keverő énekkel, ami mögött ott van egy vokál, na meg egy össze - vissza tekeredő gitár. Nagyon súlyos darab. Én még hallgattam volna.

A  következő Golyam Gryakh meg a legnagyobb váltás a lemezen, mert szinte egy tribal tánczenei szám. Rohadt jó ütemekkel, a két oldalú dobbal hozott fő ütemmel,  elektronikával megtekerve. Totál "lecsavarta" a fejem. Baromira élveztem az egész szám pulzálását. Nagyon jó hangulata van, az elektronika meg mögötte nem egy szokványos szinit függöny. Még a váltás is marha jól el van találva benne. A következő Place egy átkötő darab nekem a háromperces Pay the Pain-re. Itt az ének nem olyan kirobbanó, viszont a gitár már szinte matek-core szerűen tekeri a köröket. Tetszik benne, hogy az ének olyan nagyon nyersnek és természetesnek hat, de egyben nem akar teljesen beleülni egy fajta megszólalási klisének. Majdhogy nem valamiféle örült free-jazz, némi experimentallal keverve, ami azért megint csak  egy húzós szerzemény, meg nem is egyszerű. 

A következő Enigma nekem egy kakukktojás, mert sokkal inkább egy spoken word, mint kompozíció. A szöveget egy női hang  mondja, aki 9 percen keresztül beszél. Az igazság az, hogy mivel hiányos az angol tudásom nehezen tudtam követni. Vannak részek, amiket értettem ott érdekesnek is tűnik a szöveg. Sajnálom, hogy külön nem kaptam meg a szöveget. Viszont engem nagyon kirántott ebből a változatos, izgalmas zenei "színkeverőből" amiben voltam, amit nagyon sajnáltam. A második hallgatásnál bevallom átugrottam ezt a tracket. 

 A lemez utolsó részé a Cryptic Bodies-al kezdődik, ami nekem  az ének és  a gitár miatt először valamiféle noise-rock alapú cuccnak tűnt, aztán sokkal izgalmasabb lett a dob a szokatlan gitár hangzás, hangmenetei miatt is. Aztán egyre figyelmesebben hallgatva, egyre jobban elkapott, persze először az Unwound, a Sonic Youth is beugrott, majd valamiért a korai Godspeed! You Black Emperor is. Utálom hasonlítgatni a dalokat másokhoz, de ezek köszöntek be valamiért. A végén az ének témát, meg fura gitárt egyszerűen imádtam. Annyira, hogy erre a számra többször is vissza ugrottam. Érdekes váltás a Your Pain acapellája, amiben tetszik, hogy nem szokványos egyáltalán a vokál benne. Igaz ez egy rövid felvétel, ami megágyaz a Nobodyone-nak, ami megint csak egy nagyon izgalmas kompozíció. Hangszerelésben és énekben is. Dob, valamiféle harmonika szól - aztán lehet hülyeséget írtam -, talán bárcsa is - a végén biztosan -, repetitív ének és csak futnak - futnak a dobkörök benne. Ahogy meg kezd kibomlani az egész jön a gitár, ami hangsúlyos ugyan, de nem ural le mindent. Ezt is nagyon bírtam.  Az utolsó Powehi+Forest Home tulajdonképpen a két kivezető darabja a lemeznek. A Powehi meg azt hallottam, mintha valami hangárban  vagy nagy ipari raktárban felvett zajokból összerakott hangkollázs lenne. Én bele hallottam dobokat, vasakat, szelet, pakolás hangját, kiabálást... Néhol egész kicsit dark-ambientnek tűnt számomra. Nagyon jó zárása a lemeznek. Pontosabban nem ez az, hanem a Forest Home, de arról nem írok semmit, mert hallgasd és vedd meg hozzá a lemez, hogy tud mi is az.

Áron Porteleki Smearing-je egy nagyon izgalmas, változatos anyag. Főleg amiatt, hogy semmilyen kötöttséget nem éreztem benne. Amennyiben nem tudtam volna, hogy a szerző magyar simán azt írtam volna, hogy egy külföldön  felvett és megjelent produkció. Pedig nem az! Meglepően izgalmas, sok oldalú és bátor. Azt gondolom, hogy felvételek közben Áromban nem semmi "maszatolás", hogy: "jó ezt a stílust jobban bírom, hogy jobban értékeljék ebből rakok bele többet. Ez jött ki, ez lett felvéve, ez Porteleki Áron lemez, ezt kapjátok, ezt hallgassátok meg!" Könnyűnek nem nevezném a hallgatását, de annál érdekesebb és becsülendő a kompromisszum mentessége. Ráadásul a magyar blinblindblind független kiadó gondozásában elérhető fizikai formátumban is.

 Meghallgatás, rendelés itt (március 23-tól a teljes lemez): https://aronporteleki.bandcamp.com/album/smearing

Gondolom később a blindblindblind kiadótól is beszerezhető lesz!