(2019. Self Released)

A GYILKOS triója ugyanott folytatja, ahol a 2018-ban megjelent II.-n abbahagyta. Ami egészen nem pontos, mert a folytatás pusztán annyit jelent, hogy a súlyossága ugyanúgy megmaradt, de ez a négy új szerzemény, négy új alámerülés. Alámerülés a sludge/posthc/metal/tudjaahalál mibe, mert már megint megkevertek rendesen. Biztosan vannak nálam sokkal okosabbak, akik pontosan belövik a stílust, nekem nem sikerült.

Az új lemez négy darab "tételt" tartalmaz, 20 perc alatti játékidővel. Az első  Be The Voyager-ről már írtam egy rövidet a lemez beharangozója gyanánt, de ahogy az elején a "basszusdaráló" beindítja gépezetet az mesteri, plusz a gitár is adja magát hozzá és megy előre az egész rendesen, mocskos jó kiállásokkal. A sokadik hallgatásnál is olyan erőt és dühöt éreztem benne, hogy leírni nem tudom. Az 1 perc 36-nál való váltás megint csak pakol egy szintet, az amúgy sem alacsony  energiaszintre, hogy aztán 2 perc 28-nál újabb váltás nyomuljon be. Valami nagyon beugrott róla, de a mai napig nem tudom megmondani mi, de a lábgépek pörgése, a basszus - gitár - dob egysége nyomta tovább fel az agyam. Persze, nehogy már a tempóba, meg a  riffbe szakadjunk bele, ezért megint lehúznak kicsit a mélybe egy sötétebb tónusú, lassúbb témával. A második Quick A Ride, olyan mintha a gitár felvezetés és az ének is csak valami súlyos  intró  lenne, de nem az. Ezután is megy tovább a nyomasztás, hiába is számítottam másra. Zajos gitár, lecsapó dob, zsigerig hatoló ének és  egy spirálban haladó lefelé húzás a teljes 5 percben. 

Gondoltam hátha lesz már, egy lazább groove-osabb szám. Jelentem: nem lett! A következő Heavy Thorn Crows is irgalmatlan tempóval kezdődik, amiben ugyan kemény riffek vannak, de a kiállások és a riffek olyan nehezek, hogy kapkodtam a levegőt utóbbiak közben, majd újra a tempókba kerülések nem hagytak bennem kétséget, hogy ez sem lesz egy egyszerű közel 5 perc. A refrén rész visszalassul és egy nagyon komor énektéma jön. A végkifejletet a torzított basszusgitár vezeti fel, előkészítve a terepet a gitárnak, amire az ének megint valami nagyon "veszélyes" erővel kapcsolódik rá, hogy a gitár bepengetés és a  ritmusszekció felvezesse a lezárást. Az utolsó Mass Of Unsureness  kezdő basszusdöngölése után, megint egy nagyon vastag, feszült hangulatú szerzeményt vezet elő a trió, valahogy én már az elején számítottam rá, de csak két és félpercnél érkezik meg. Persze csak azért lazítanak a kezdésnél, hogy a levezető "agyontaposás" meglegyen az utolsó két percben. Tempó vissza, lassú beütések, szaggatott gitárok, kitartott, torzított gitárvisítás a lezárás elkészítéséhez.

Sikerült a srácoknak megint egy nem "rádióbarát" cuccot összehozni. A sokadik hallgatásra is ugyan azt a feszültséget éreztem, mint az elsőnél. Nem könnyű anyag ez sem és érdemes felkészülni rá. Nem táncikálós, groove, happymetal - feelingmetal vagy mi a szösz.

Igazán magam tudom idézni az előző lemezükkel kapcsolatban, amit írtam: "Baromi nehéz erről a lemezről írnom, mert az első hangtól az utolsóig az volt az érzésem, hogy ezek a srácok leszarják, hogy hányan hallgatják meg, és hány rajongójuk lesz." Viszont durva, nehéz, sötét, zsigeri, kompromisszum mentes és nem egyszerű! Sok sikert hozzá mindenkinek! Engem megvettek! Megint.

Teljes lemez itt: https://gyilkosband.bandcamp.com/