HARVESTMAN - Triptych: Part One
(2024. Neurot Recordings)
Sok éve figyelem Steve von Till alkotói munkáját, persze a Neurosis-sal és a Tribes Of Neurot-tal kezdve. Szerintem sokan tudják, hogy a saját neve alatt futó szóló anyagai inkább egyfajta folk hatású, gitáros - énekes balladisztikus zenei élmények, míg a HARVESTMAN egy sokkal tágabb zenei merítésből építkezik. Valahogy hozzám utóbbi sokkal közelebb áll, mert volt velük több olyan megélésem, ami meghatározó volt számomra. A leghangsúlyosabb "közös tapasztalás" 2017-ben megjelent Music for Megaliths megjelenésekor volt. A barátaimhoz utaztam Londonba, amikor a repülőn meghallgattam a lemezt és az egész valahogy körbe fogott. Aztán este újra meghallgattam, majd másnap reggel a barátaim megkérdezték, hogy láttam-e már az egyik leghíresebb megalitikus építményt a Stonehenge-t. Nem láttam, megleptek, elvittek, aminek nagyon örültem, mert nem is beszélem a lemezről egy szót sem nekik. Nem a véletlennel tulajdonítom azóta sem a zene és helyzet alakulását. No, de visszatérve a az új anyagra:a Triptych: Part One a címből kitalálhatóan egy három lemezes egység első fejezete.
A sorozat következő darabjai még idén, mindig teli holdkor fognak megjelenni. Ebből azt hiszem sejthető, hogy egy spiritualitással és pszichedelikus utaztatás kísérlettel épített lemez készült el. Először arra gondoltam, hogy sokkal jobban egy hangulatra fog épülni, de nagyot tévedtem. Sokkal inkább az elektronikáé és a gitároké itt a főszerep, mint daloké. A hét számos lemez nyitó darabja a Psilosynth, a dobja és basszus menetei nekem eszembe juttatták a Massive Attack-et, a gitárok meg az első Korai Öröm anyagot. Emiatt eléggé bele is sikerült szakadnom. Nem rövid a maga nyolc percével, de kellett is hogy megfelelően "átforgasson". Sikerült benne maradni. Nem mellesleg a basszus témáért Al Cisneros (OM, Sleep) a felelős. A második Give Your Heart To the Hawk-nak egy narráció a szövege, ami egy Robinson Jeffers költemény szavalása. Nagyon jól illeszkedik a gitárokhoz a beszéd - vagy fordítva - , nagyon szép darab, talán ez egész lemez legszebb felvétele. Az ezt váltó Coma egy elektronikus kompozíció, ami nagyon elszállós, majd bejön egy kis occillator szinti hang ami eléggé meg is határozza a lezárását. Ahogy leírás is írja, tényleg picit megidézi Philip Glass munkáit. Ezt is nagyon élveztem. A negyedik felvétel tulajdonképpen a Psilosynth dub verziója, ami egyébként nem értek, hogy miért van rajta, mert elsőre nagyon kevés különbséget mutatott a nyitó dalhoz képest. Bár ha őszinte vagyok magamhoz is, nem vagyok egy nagy dub rajongó. Mondjuk emiatt inkább a vége felé, már a következő számot kezdtem el várni.
A folytatásban megint az elektronikáé a főszerep, nekem ez is közel van kicsit az elektronikus ambienthez és ez egy utaztatós szám is. Nagyon örültem, hogy újra ez a hangszerelés került elő, mert nekem ez adja HARVESTMAN másságát, Steve von Till más munkáival szemben. Mondjuk nekem a lemez csúcspontja a hatodik Nocturnal Field Foal. Valahogy volt egy beleérzésem a címe alapján, hogy köze lesz a field recordingshoz. Van, mert azokból készült. Nagyon természet közeli az egész, mert eleve a hangminták is onnan jönnek. Igazán ez a darab fogott meg 100%-osan. Többször is visszaugrottam rá. Ebben a Harvestmen segítségére a YOB-ban játszó Dave French volt. A záró tétel megint csak egy elektronikára épített hangfolyam a Mare and Foal, Igazi levezető darab. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy dominálnak benne szintik, a hangok mégis valami természet felé hajló, nyugodt, szemlélődő érzéseket hozott fel bennem.
A Triptych első darabja, nem egy egyszer hallgatós lemez. Ugyanakkor nem is súlyos, hanem valamiféle egyensúlyra törekszik. A sok elektronikus megoldás ellenére, sokkal inkább közelít érzés szinten valami letisztultság felé és stabil iránymutatás lehet valamiféle megbékélés, szemlélődés felé.
Meghallgatás itt: https://harvestman.bandcamp.com/album/triptych-part-one
