„standing up or falling down” – Andersen: Standing Up

„where to start slow death of the highest

order not that not today you know where

to start here... in ...budapest” – Andersen: Budapest

Nem gondoltam, hogy sorozatot írok majd ezekből az általam fontosnak tartott zenekarokból, de néhány napja beszélgettem valakivel, aki Quimby és Kistehén rajongó.

Mondtam, hogy oké-oké, de vajon, hogy emlékszik-e, hogy volt egy zenekar, ami szegről-végről köthető mindkettőhöz? A válasz nemleges volt. Persze lehet azt mondani, hogy olyan vagyok, mint az öregek, akik a régi dolgokra jobban emlékeznek… ami így ebben a formában nem igaz, de azért, hogy ne felejtsek el dolgokat, ma már van jegyzetfüzetem, meg a telefonomba is jegyzetelek.

Rövid elmélkedésem zenekara ezúttal az Andersen lesz.

A zenekart az akkori Boann zenekar tagjai, Kollár - Klemencz László - gitár, ének (jelenleg: Kistehén), Kratzl Gábor – basszusgitár (jelenleg: Puhító), Kárpáti „Dodi” József - trombita, billentyű (jelenleg: Quimby) alapították 1991-ben, akikhez csatlakozott Kiss Attila dobos és David Bronstein gitáros, énekes. A megalakulás utáni évben már folyamatosan koncerteztek, amihez segítség volt az 1992-ben megjelent The Laughing Cow and Other Stories címen megjelent kazettájuk. No, ez a lemez is azok közzé tartozik, amit nem tudok megunni! Pedig vannak vele gondok megszólalásban, el sem merem képzelni, ha ma újra felvennék, mit nyújtana. A dobok nem jól szólnak, de valami olyasmire emlékszem, hogy abban az időben nem tudták normálisan a stúdióban rögzíteni, azért programozni kellett a lemezen a dobhangokat; a gitárok pedig nagyon máshogy szólnak, mint az akkori magyar trendek. (Ne felejtsük el, hogy akkor tombolt még a nosztalgia-koncertezés: Illés, Omega, Piramis stb.)

A lemez első száma egyből elkapott. A Standing Up a nagyon más – az addigiakhoz képest – énekhangú amerikai énekes srác által tolmácsolt nyitóddal, majd jön a Hero or Nero, húzós, ritmikus gitártémája. Persze az énekes ebben is nagyon hangsúlyoson odateszi magát, majd következik a későbbi klippes dal a Budapest. Aztán még olyan nóták, mint a Talk to Me, a füstős melankóliához a Substance, vagy ami a koncertek alatt leginkább szétzúzott: a The Doors feldolgozás, a Not to Touch the Earth. A 90-es évek elején alternatív rockként kategorizált zenekar voltak, ma nem tudom, minek sorolnák, de akkor valami egyből megfogott bennük. A következő lemezt, a Merry Misery-t már a Polygram adta ki, igaz addigra túl voltak egy MTV-s klipp-premieren, az akkor még működő 120 Minutes című műsorban. Egyébként én többször is láttam a klippeket ott.  1994 - 1995-re, valószínűleg David drogproblémája miatt kifulladt a zenekar, aminek következményeként kilépett a zenekarból és visszautazott az Egyesült Államokba. Két év szünet után adtak néhány koncertet, de nem sokáig tartott a feltámadás. David Bronstein ismét hazautazott, és 1997-ben, kábítószer túladagolásban elhunyt. 1998-ban megjelent egy válogatás CD From The Laughing Cow to The Others Stories címen 17 számmal, aminek az utolsó, Chanson című száma után elhangzik egy mondat – gyanítom, hogy Kollártól – „Ez az egész ez egy vicc volt”. Kicsit keserű végmondat, de nekem nem volt vicc.

Az öregemberes hasonlatra visszatérve, nekem úgy tűnik, mintha hosszú éveket töltöttünk volna együtt az Andersennel, pedig igazán csak 3 - 4 év volt. A kezdetleges fesztiválokon, mint Tiszaföldvár, a Kelet kilencvenes sorozat Debrecenben, Gyula, Békéscsaba, Szeged, Szentes, Budapest – Tilos az Á, meg sem bírom számolni, hányszor láttam őket, különböző hangulatokban, tudatállapotokban, különböző társaságokkal. 

Tudom, hogy unalmas, de az ő zenéjük hangulata is belém égett. Bocs!