(Weird Beard Records)

A szicíliai Palmeróban működő JuJu, az idei nyár legnagyobb felfedezése volt számomra. Pedig a Fuzz Club Records miatt, többször belefutottam a nevükbe. Meg bele is hallgattam a korábbi anyagaikba. Igazán viszont az idei Fekete Zaj Fesztiválon tekeredtem bele a zenéjükbe. Meglepett amikor megláttam, hogy új lemezzel jelentkeztek. Mondjuk azt nem tudom miért, mert az utolsó lemezük 2018-ban jött ki. Persze örültem neki, főleg a nyári koncert élmény után nem sokkal jött ez az újdonság. Aztán még jobban örültem, amikor belehallgattam.

A zenekar Gioele Valenti zenész köré épül, és valahogy a lemez meghallgatása után meg azt hiszem, hogy a La Que Sabe teljes anyaga az Ő keze munkája. Remélem nem tévedek! A lemezen hét szerzemény található, amit piszkosul sikerült eltalálni. Annyira jó "világa" van, hogy le sem tudtam szakadni néhány hallgatásig róla. Gondolhatjátok, hogy ez valami súlyos valami lehet. De nem az, viszont nagyon megérintő hangok, hangulatok vannak benne. Hogy lehet olyan albumot csinálni, ami post-punk, pszichedelikus-rock, shoegaze, talán new-wave egyben, meg nem is az? A válasz: igy. Vagy mégis mindegyik? A zenei alapok nagyobb részben elektronikus hátterűek, talán még azok is amikben "normál" dobhangok szólnak. Viszont nem uralják le a dalokat az elektronikus cuccok. Viszont végig volt egy furcsa, '80-as évek végi new-wave, '90-es évek elei szinti-wave érzésem közben. Ott leghátul az agyamban. Másodjára már direkt figyeltem rájuk. Több számnál észrevettem magamon, hogy a szinti dallamok, meg a gitár összeépülésétől libabőrös leszek. Annyi érzés jön belőlük. Néha beugrott a The Church vagy a Mercury Rev, mert régen ezeket hallgatva voltak hasonló érzéseim az ilyen zenétől. Végig ott van minden számban egy irgalmatlan feszes basszus, ami dinamikus alapot nyújt szinte minden dalnak. Mesteri a gitározás benne, meg az effektezésük. Ahol kell ott előre tolakodik, simogat, pici "sebeket ejt", de nem lép át olyan határt, hogy kényelmetlen vagy befogadhatatlan legyen. Már utóbbiért is megéri meghallgatni.

Akkor csak pillantsunk bele néhány dalba. A nyitó No This Time-ba egyből beleragadtam, mert az jutott eszembe, hogy egy a karcoktól megtisztított The Jesus and The Mary Chain-t, összeengedték a Mercury Rev pszichedéliájával. Ezt teljes mértékig a hangulatra értem, nem feltétlenül a hangszerelésére, meg a megszólásra. Gondoltam, ha az így kezdődik mi lesz a végig. Mi? Kitalálható, mert ha tovább nézed a posztot, nem azt feltételezi, hogy esett a minőség. Jött a második Nothing Endures, amiben végig megy egy nagyon komoly basszus alap, meg  tök érdekes szintetizátorok. A gitárok amikor megszólalnak végig csilingelnek, meg pont ott szólalnak meg, ahol kell. Az ének merengős, elszállós, a háttérben meg nagyon fura hangok bukkannak fel. A harmadik Could You Believe talán szinti-pop is lehetne, ha csak a billentyűshangszereket hallgatnánk, a basszus loop végig köröz benne, de a végére csak a szintik maradnak, szerintem attól nem lesz szinti-pop, hogy az ének, meg a basszus nem hagyja, hogy átforduljon abba a stílusba és érzésbe. Jó darab lett nagyon.  A következő She Perfect sokkal inkább egy shoegaze, post-punk keverék dal. Kicsit szaggatott basszus megy benne, meg karcolgatós gitár, de az egész dalnak van egy feszültsége. A kiállások, háttérben a dobok, plusz a billentyűk is  tesznek egy lapáttal, erre a feszített rezgésre. Elsőre az egyik kedvencem lett.

Az ötös Walk The Line-ben egy torzított basszus viszi a hátán a ritmust, a szépséget meg a gitár és a refrén ének része, annak is vokáljai adják.  Ezt követi a 7 Days in the Sun aminek a kezdő felhangosodása, már megalapoz egy ködös hangulatot. Komótosan halad előre, de nem ejtett ki  abból a térből, amit felépített körém, pontosabban amit én építettem magam köré. A profin éppen pont jó helyre oda pengetett gitárjával az egész hangulatával,  fegyelmezettségével,  teljesen le vett a lábamról. A végére meg egy igazán komoly záró darabot a  Beautiful Mother-t kapjuk, ami egy pszichedlikus utazás. Nagyon jó háttér hangokkal, kitartott gitárokkal, elszállással. A szerzemény végén elsőre azt hittem valami vonós hangszer vezeti le a dalt, de másodjára már lejött, hogy a gitár "tekeredik át" szépen erre a megszólalásra. Hibátlan!

Nagyon jó lemez lett, a La Que Sabe. A hangszerelés a megszólalás, a stílusok nagyon jó adagolása, az egész hangulata hihetetlenül visz magával és legtöbbször meg is érint. Néha olyan érzésem is volt, mint ha valami pszichedelikus - dark - wave - rock-ot hallgatnék, de hogy ne legyen annyira egyszerű, az elektronikus hangszereknek köszönhetően még befogadható is marad. Plusz Gioele Valenti "nem szegeli oda" ezeket a stílusokat egy dalhoz, hanem szépen tologat melléjük, közéjük,  különböző, de egymáshoz érő darabkákat a sorolt hatásokból. Egyébként egyáltalán nem tudom egyértelműen belőni stílusban. de nem is kell, mert a JuJu lemez minden számával úgy jó és úgy izgalmas, megfogható, érezhető ahogy van. Ja, és még a videóról nem is írtam egy sort sem!

Meghallgatás, vásárlás, letöltés itt: https://herself1.bandcamp.com/

Fbook: https://www.facebook.com/JuJuSpell