(2017. Saját kiadás)
Hetek óta vívódom, hogy írjak-e erről a lemezről. Két ok miatt: 1. Túl régóta ismerem a zenekar munkásságát. 2. Pont emiatt, nem tudok elfogulatlanul írni róluk. Miért írok mégis? Azért, mert meghallgatva a közel egy éve megjelent anyagot és utána rákeresve a neten, alig találtam valamit róla, róluk. Pedig, megérdemelték volna a figyelmet teljesen aktív korukban is! Igaz, korábban sem voltak túl reklámozna, mert a LAUTREC zenéje tényleg réteg zene.
Vannak olyan lemezek, amikre mindig rácsodálkozom, hogy még mindig mennyire súlyosak és mennyire időtállók. Persze a harmóniára, zenei szépségre utazó hallgatónak, ezek bandák mind büntetések. Nekem nem, mert baromi izgalmas a megszólalásuk. Főleg, ha időben oda kötjük ahova kell és kicsit körbe nézünk, hogy manapság milyen megszólalású bandák vannak. Főleg a noise-rock és poszt-punk vonalon, amik nehezen érik utol ezeket, mert túl sterilek és rendesen másolatok maradnak. Szerintem az ehhez hasonló zenekarok megelőzték a korukat akkor. A belga BILLY and the EP's 1989-ben megjelent lemeze ilyen beelőzés volt. Hideg dobgép, metsző gitárok, karcos, rideg ének.
(2018. Self Released)
Természetesen nem ilyen zenét kerestem, hanem valami beborulósat. Persze ez a lemez is az, de egyáltalán nem az a fajta beborulás, amit kerestem, de nem bánom. A dán EYES debütáló LP-jébe akadtam bele - utána belé szakadtam -, ami egy energia bomba, kicsit sötét és nagyon kemény.
A zenekar két dán "sötét" post-hardcore, hardcore banda a HEXIS és az LLNN házasságából született. Talán a HEXIS ismerős is lehet, ők inkább nekem a black-metal felé, míg az LLNN (2018. 05. 14-én Budapesten a Robotban játszanak.) a post-hardcore felé húz. No, de mi lett ebből a házasságból?
Alapvetően utálok teljes koncert videókat végignézni, de a mai noise-rock cuccokból a kanadai METZ az egyik kedvencem. Ráadásul élőben még nem láttam őket. A videót azért rakom ki, mert nagyon jó minőségű, eszméletlenül átjön az energia, ami egy METZ koncerten lehet. Persze biztosan van köztetek, aki már látta őket, annak nem lesz újdonság.
(2018. Avant! Records)
Ez egy fura poszt lesz, mert kevés ilyen zenét hallgatok. Egész konkrétan synth-wave, és tök véletlenül találtam rájuk. Ez a beharangozó kislemez, és a május 28-án megjelenő első teljes nagylemezük előfutára. A rövidítés a Semiotics Department Of Heteronyms rövidítése, amit rábízok mindenkire, hogy értelmezze. Van nekem is egy teóriám, de izgalmasabb agyalni rajta. A duót, Andrea P. Lattore - ének, és Sergi Algiz - programok, billentyűs - magyarul szintis - alkotja.
Amennyiben a nevek ismerősek, az nem véletlen. A spanyol Wind Atlas-ban játszottak - játszanak - korábban is együtt, ami az egyik legjobb spanyol pszihedelikus, post-punk banda, amit hallottam, legalábbis nekem nagyon bejön. (Egyébként egész véletlenül a Cult Of Youth-al együtt eljátszott Current 93 Lucifer Over London című dalának közös feldolgozás videójából figyeltem fel rájuk. Szóval, azt is ajánlom.)
(2018. Material Records)
Na, erről a bandáról sem hallottam soha, mondjuk ez még csak a második nagylemezük. A zenekar 2013-ban alakult Texas-ban és négy főből áll. A fura bennük csak az nekem, hogy texasi post-punk zenekart még nem hallottam eddig. A lemez 11 dalt tartalmaz, amik a nekem a nevezett stíluson belül elég nyersek és izgalmasak.
(2018. Minus Head Records)
A Kalifornia állambeli Sacramento-ban működő WILL HAVEN-t szerintem sokaknak nem kell bemutatni. Azért mégis röviden azért annyit róluk, hogy 1995-ben alakultak és két periódusa volt/van a működésüknek. Az első 1995-2001-ig, amikor olyan bandákkal turnéztak együtt, mint a Deftones, a Slipknot vagy a Soulfly és persze jó lemezeket is készítettek. Utána jött 7 év leállás, majd pedig 2007-től napjainkig a második kör. Igaz, az elmúlt 10 évben volt néhány tagcsere is, meg tag visszatérések. Sokan nem fognak velem egyetérteni, de a csapat leginkább Jeff Irwin gitáros zenekara. Legalábbis köré épül a tagság és persze a visszatért eredeti énekes Grady Avenell sem kihagyható, mint kulcs ember. A Muerte a zenekar hatodik nagylemeze, ami 23 éves történetükre vetítve nem túl sok. De szerintem, aki ismeri őket ezt nem bánja, mert így tuti megunhatatlanok és nagyon egyben vannak. Az utolsó nagylemezük 2011-ben jelent meg, szóval nem kapkodták el.
(2018. Triple B Records)
Elég fura név egy hard-core bandának, először nem gondoltam, hogy stílusban az lenne. A True Love egy Detroitban működő zenekar, amelynek a The Pact a második teljes lemez anyaga. A zenekar 2013-ban alakult és ezen kívül kb. semmilyen infót nem találtam róluk, azon kívül, hogy talán öten vannak. Két gitár, basszus, dob és ének. (Na, jó nem is nagyon kerestem.) Gyanítom, hogy a nálam nagyobb hc fanok ismerik is őket, én nem ismertem eddig. Hatalmas öröm számomra, hogy most mégis hallottam róluk.
Az igazat megvallva, mielőtt egy régi barátom fel nem hívta a figyelmem erre a koncertre, azelőtt nem hallottam a BLEIB MODERN-ről. Persze, a meghívás így szólt: "neked való, téged érdekelhet". Milyen igaza lett! Utána is kerestem a zenekarnak egyből, amiből kiderült, hogy a dark/post-punk szcénán belül nem ismeretlen a csapat. Sőt, az elmúlt évben sokat is koncerteztek, és volt, hogy még egy városban is tartózkodtunk, ahol nem néztem meg a zenekart, mivel nem ismertem őket. Eléggé sajnálom, hogy akkor kimaradt ezután a koncert után.
Nem lesz egy hosszú bejegyzés, de számomra ez egy fontos lemez. Igaz, valós fizikai formátumban sajnos soha sem volt a kezemben, még úgysem, hogy 1989-ben adták ki először. Valami kazettára másolva kaptam meg, még a '90-es évek közepén és ma is csak digitálisan formátumban birtoklom. Soha sem gondoltam volna, hogy ha nem is az egész koncertet, de egy órát megnézhetek belőle valaha, valahol. Szerencse, hogy van Youtube, így ez a valahol most lehetségessé vált.
(2017. Far From... Records)
Nem tudom mennyi magyar dark-ambient megjelenés van egy évben, de hozzám elég kevés jut el. Persze jóból is megárt a sok, mert azért nem könnyű mindig ilyesmit hallgatni. Fergeteges jó kedvet nem hiszem, hogy bárkinek is okoz a műfaj folyamatos hallgatása, befordulni és abban is maradni, meg nem igazán van rendben. Legalábbis nekem nem. Ennek okán, mondjuk nem is túrom a netet állandóan a színtér előadói után. Tavaly év végén a magyar Far From... Records gondozásában még is megjelent kazettán(!) egy ilyen anyag az ODVAS-tól, amit eljutott hozzám. A négy számos kazetta egy szóló project első bemutatkozása.
(2017. Turbo Worldwide)
A New York állambeli Buffaloból származó Lemuriaról, olyan 2011 körül már írtam, akkor az lepett meg, hogy a legendás HC kiadó a Bridge9 adta ki a lemezüket, ami tök furcsa volt a zenéjük miatt. Azóta egy albumot adtak ki 2014-ben, amit nem hallottam, de most nem is arról lesz szó, hanem a 2017. decemberében megjelent Recreational Hate-ről, ami a negyedik nagylemezük.
Az album 10 felvételt tartalmaz, a szokásos trió felállásban. Igaz, a basszusgitáros poszton tagcsere volt. Így most: Alex Kern - dob, ének, Sheena Ozella - gitár, ének és Max Gregor basszusgitáros alkotja a zenekart.
(2018.Overdrive)
Kissé lázas, beteg állapotomhoz kerestem valami lazulós zenét. No, az nem sikerült, de zúzdát annál inkább! Persze jobban nem lettem tőle, de mindenképpen figyelemre méltó találat lett. Az eredmény az olasz Selva néhány hete megjelent, két számos DOMA című album lett. A csapat trió felállásban működik és 2013-ban alakultak. A zenekart Alessandro Andrioli - gitár, ének, Andrea Pezzi - basszus, éneke és Tommaso Rey dobos alkotja.
A Doma a harmadik lemezük, ami belehallgatva a korábbi felvételeikbe, egy fejlődési folyamat terméke. Nem ezért, mert azok rosszak, hanem itt összeért egy számon belül minden stílus, ami a korábbiakban darabonként volt meg a számaikban. (Ezekre fogok utalni később, de úgy sem ússzátok meg meghallgatás nélkül, ha megakarjátok érteni.)
(2017. Self Released)
A francia Dirge tevékenységét olyan 2000 óta követem. Az első pár lemeze a post-metal/sludge felé húzott, félig-meddig talán egyfajta Neurosis oldalvízként tudnám jellemezni. Ezt semmiféleképpen nem totális negatívumként értem. Abban az időben nagyon erős, izgalmas lemezeket jelentettek meg, és nagyon nehezeket is. Az utolsó három albumon viszont már elkezdődött egy folyamat, ami a fent felsorolt stílusokról való leválást vetített előre. Az utolsó, 2014-ben megjelent Hyperion már szinte teljesen egy másfajta irány felé mozdult.
A 2013-ban alakult, olasz triónak a Hidden Twin a második teljes nagylemeze. Sok infóm nincs róluk, szóval nem is fárasztok vele senkit. Viszont, a lemezzel annál inkább. Szereted az experimental-metalt? A noise-rock-ot, ami egy kicsit pszichedelikus? Amennyiben igen a válasz: akkor egy próbát mindenképpen megér a lemez meghallgatása. Igaz, azért ez így túl egyszerű lenne...