OFF FESTIVAL KATOWICE - 2018. 08. 03. - 1. nap
Lassan a szokásos éves programnak mondható a lengyelországi Katowicében megrendezett OFF Fesztivál meglátogatása részünkről. Azért többes szám, mert lassan ugyanazzal a társasággal vágunk neki a "kalandnak" minden évben. Persze, már időben vettünk jegyet, olyan tavaly decemberben akkori árfolyamon 13.000 ft-ért a három napra. Gőzünk nem volt kik lépnek fel, de a fesztivál eddig mindig adott annyi élményt, hogy megérje kockáztatni. Szállással, utazással, kajával, jeggyel együtt, kb. két Sziget Fesztivál napijegyből kijön az egész 4 napos túra. Persze, a bónusz ajándék és lemezvásárlást nem számolva. Ja, hogy milyen koncertek voltak? Na, ezek jönnek ezután!
Kicsit megkésve, mert ez a lemez már márciusban megjelent, bár mentségemre szóljon, hogy a Sol Invictus lemezeinek meghallgatásához és feldolgozásához nekem hangulat és idő kell. Ráadásul, bármelyik aktuálisan új lemezét hallgatom a zenekarnak, utánuk újra a lemezjátszómban landolnak az In The Rain és a Trees In Winter című lemezeik, amelyik kicsit mindig be is kavarnak nekem, pl. egy ilyen recenzió írásánál. A Sol Invictus neofolk műfaj meghatározó, egyik stílusalapító zenekara, amely balladisztikus, mély, a kelta, északi mitológiai hagyományokkal, témákkal és Tony Wakeford belső, érzelmi történéseiről írt dalaira épül. A személye körül változó zenekar, több mint 30 éves történettel bír. Számomra a neofolkban nagyon fontos zenekar, igazán jó albumokkal, még ha nem is tökéletes mindegyik. A kezdeti minimalista akusztikus gitár és dob kíséretből építkező felvételek, lemezről - lemezre bővültek egyéb hangszerekkel, ezzel a műfajhoz és a zenekar hangulatához is adva jelentős pluszt. A zenekar vezetője szerint, az utolsó ezen a néven megjelent albumuk címe a NECROPOLIS. Az egyik indoka a befejezésnek, hogy a CRISIS nevű, 1980-ban kimúlt és az elmúlt években felélesztett zenekarával szeretne többet foglalkozni. Van másik indok? Nem tudom. Az biztos, hogy a neofolkból az angol zenekar már szinte mindent "kijátszott", amit lehetett és megmarad legendának az biztos.
Akkor legyen egy újabb Silver Rocket kiadvány, ami ugyan nem friss, mert 2016-ban jelent meg, de annál ütősebb. Ez is egy olyan lemez, amit bátran ajánlok és baromira örülök, hogy a lemezjátszómba került. Ők sem könnyítették meg a dolgom infó ügyileg, meg ugye a nyelvvel sem. Amit összekapartam róluk, hogy ez az első LP-n megjelent anyaguk és azt, hogy az első kazettán 2009-ben megjelent Perplex B című anyagukhoz, szinte semmi köze sincs, ami egy kísérletezős lemez volt. Egyébként a zenekar, egy Michal Milko nevű figura kvázi szóló cucca, zenekari köntösbe bújtatva. Ezt az albumot trió felállásban vették fel, ahol - ha a gugli transléter nem téved - a dobos poszton voltak változások. Nagyjából ennyi! De, amúgy sem ez a lényeg, hanem a tartalom.
Elég régen írtam már improvizatív zenékről, aminek az oka az, hogy kevés ilyet van időm hallgatni, mert ezek a kiadványok nagyon rétegzenék és nagyon leülősök is. Egyáltalán nem utcai hallgatásra vagy csupán háttérzenének valók. Nem könnyű befogadni őket és van olyan zenehallgató, akinek már nem is a zene kategóriába tartoznak. Pedig az, vastagon! Az Inexhaustible Editions Ljubjanában működő, de szegedi gyökerekkel rendelkező kiadó ismét meglepett lemezekkel. Most a kiadó ljubjanai és egyéb helyszíneken szervezet koncertjeikhez kapcsolható alkiadójának, az Edition Friforma-nak egyik kiadványáról fogok írni. Ez pedig, a Markus Krispel / Matija Schellander / Szilveszter Miklós trió, Put című lemeze. A tagok hangszer felosztása a következő: Markus Krispel - alt szaxofon és bariton szaxofon, Matika Schellander - nagybőgő és Miklós Szilveszter - dobok.
Piszok nehéz írni egy olyan zenekarról, amit ismerek már egy ideje, de különösebben semmi infóm sincsen róla. Azon kívül, hogy a hallottam már korábbi lemezüket, meg az, hogy valahol a noise-rock környékén egyensúlyoznak, mert ezért nekem kicsit más is, de erről majd később. Valahogy most az internet sem a barátom, mert alig találok róluk valamit. Pedig a LYSSA-t elég régóta ismerem és igaz, írtam már korábban az endhits.hu-n is Silver Rocket kiadványokról, de fizikai valójában nem birtokoltam egyiket sem. Ahogy ezt az albumot sem, úgyhogy bocsánat a zenekartól.
Megint ráakadtam valami érdekes energia és noise-rock bombára! A Cutty's Gym egy glasgow-i négyes fogat, amely nem ma kezdett együtt muzsikálni, mert ha jól kerestem rájuk, akkor Lunch címen 2014-ben megjelentettek már egy EP-t és néhány koncertet is már maguk mögött hagytak az elmúlt években. Ezen kívül, sok érdemi infót nem találtam róluk, de az biztos, hogy a Zante a 2018-as EP-jük.
Néhány lemezt meghallgattam már idén, de a Svájcban működő H E X debütáló lemeze volt az első, amibe 15 másodperc belehallgatás után tudtam, hogy tetszeni fog. Volt benne egy kis elektronika, kicsit "fura" gitár hangzások, még furább ének és valami eszméletlen atmoszféra. A genfi ötösfogat, három gitár, dob, ének és elektronikus hangszerek felállással teker. Teker valami nagyon frankót az industrial rock határán...
Hetek óta vívódom, hogy írjak-e erről a lemezről. Két ok miatt: 1. Túl régóta ismerem a zenekar munkásságát. 2. Pont emiatt, nem tudok elfogulatlanul írni róluk. Miért írok mégis? Azért, mert meghallgatva a közel egy éve megjelent anyagot és utána rákeresve a neten, alig találtam valamit róla, róluk. Pedig, megérdemelték volna a figyelmet teljesen aktív korukban is! Igaz, korábban sem voltak túl reklámozna, mert a LAUTREC zenéje tényleg réteg zene.
Vannak olyan lemezek, amikre mindig rácsodálkozom, hogy még mindig mennyire súlyosak és mennyire időtállók. Persze a harmóniára, zenei szépségre utazó hallgatónak, ezek bandák mind büntetések. Nekem nem, mert baromi izgalmas a megszólalásuk. Főleg, ha időben oda kötjük ahova kell és kicsit körbe nézünk, hogy manapság milyen megszólalású bandák vannak. Főleg a noise-rock és poszt-punk vonalon, amik nehezen érik utol ezeket, mert túl sterilek és rendesen másolatok maradnak. Szerintem az ehhez hasonló zenekarok megelőzték a korukat akkor. A belga BILLY and the EP's 1989-ben megjelent lemeze ilyen beelőzés volt. Hideg dobgép, metsző gitárok, karcos, rideg ének.
Természetesen nem ilyen zenét kerestem, hanem valami beborulósat. Persze ez a lemez is az, de egyáltalán nem az a fajta beborulás, amit kerestem, de nem bánom. A dán EYES debütáló LP-jébe akadtam bele - utána belé szakadtam -, ami egy energia bomba, kicsit sötét és nagyon kemény.
Ez egy fura poszt lesz, mert kevés ilyen zenét hallgatok. Egész konkrétan synth-wave, és tök véletlenül találtam rájuk. Ez a beharangozó kislemez, és a május 28-án megjelenő első teljes nagylemezük előfutára. A rövidítés a Semiotics Department Of Heteronyms rövidítése, amit rábízok mindenkire, hogy értelmezze. Van nekem is egy teóriám, de izgalmasabb agyalni rajta. A duót, Andrea P. Lattore - ének, és Sergi Algiz - programok, billentyűs - magyarul szintis - alkotja.
A Kalifornia állambeli Sacramento-ban működő WILL HAVEN-t szerintem sokaknak nem kell bemutatni. Azért mégis röviden azért annyit róluk, hogy 1995-ben alakultak és két periódusa volt/van a működésüknek. Az első 1995-2001-ig, amikor olyan bandákkal turnéztak együtt, mint a Deftones, a Slipknot vagy a Soulfly és persze jó lemezeket is készítettek. Utána jött 7 év leállás, majd pedig 2007-től napjainkig a második kör. Igaz, az elmúlt 10 évben volt néhány tagcsere is, meg tag visszatérések. Sokan nem fognak velem egyetérteni, de a csapat leginkább Jeff Irwin gitáros zenekara. Legalábbis köré épül a tagság és persze a visszatért eredeti énekes Grady Avenell sem kihagyható, mint kulcs ember. A Muerte a zenekar hatodik nagylemeze, ami 23 éves történetükre vetítve nem túl sok. De szerintem, aki ismeri őket ezt nem bánja, mert így tuti megunhatatlanok és nagyon egyben vannak. Az utolsó nagylemezük 2011-ben jelent meg, szóval nem kapkodták el.