„Ez a világ nem a mi világunk, csupán csak testünk kényszere…”

"Nincsen kiút, csak fényévnyi utak, az értelem lejtőin,

Szép lassan visszafelé araszolva..."

„Isten fuldoklik, fuldokolva fuldoklik… Nincs tánc és nincs zene.”

„Kitalált helyeken, kitalált emberek…” 

Gyakran eszembe jutnak régi koncertek, performance-ok és méltatlanul elfeledett zenekarok. A bevillanó képek után néha keresgélek, hátha találok valamit, így előfordul, hogy itt-ott ráakadok valamire, amit még mindig fontosnak gondolok. Ilyen – még mindig kísértő zenekar nálam – a C.M.C., teljes nevén a Cro-Magnoni Cola. 

A zenekart 1988-ban alapította négy furcsa figura. Szántó Zoltán – basszus, szintetizátor, Sal István – dizájn, vetítések, Kósa Vince – gitár, ütősök és Szász György – beszéd, szintetizátor. Utóbbi két úriember a ’80-as évek mára már – bizonyos körökben – legendás hírűvé vált ipari, zaj-zenekarának, az Art Deco-nak volt korábban tagja, amely magában megérne egy külön írást. A C.M.C. zenéjét talán EBM-nek sorolnák most be, bár szerintem ennyire nem behatárolhatóak: van ebben ipari, kísérleti, elecric body és sok minden más.

Abban az időszakban a zenekar egész megjelenése, megszólalása különleges volt. Az alapokat, basszusokat szintetizátorok, dobgépek adták, és erre épült rá Kósa Vince gitárjátéka és Szász György narrációja. Az első demó anyag 1989-ben jelent meg kazettán, ami nem volt túl könnyen emészthető. Olyan számok szerepeltek rajta, minta Vörös földek, Relativitás, A legkülső kör bezárul. Nem volt túl hosszú anyag, de 14 – 15 évesen annyira a falhoz vágott az egész megszólás, a pop zenétől és az akkori uralkodó zenei trendektől eltérő zene, hogy hetekig megérteni próbáltam, mit hallottam. Néhány hónappal később láttam őket  Békéscsabán egy koncerten, mert akkorra már látni és érezni akartam. A zenekar tagjaiból nem láttam semmit, csak a vetítést, amely régi filmhíradókból, háborús képekből, fotómontázsokból állt, profin erősítve a számok szövegének témáit. A hangfalakból irgalmatlan hangerőn a zakatoló ritmusok és süvöltő, elszállt gitárhangok jöttek közel egy órában, majd hirtelen vége szakadt. Nem volt ráadás, nem volt közönségvakítás, csak a nagy csend, meg a légüres tér, hogy „ez most mi is volt?”. Nem tudtam az élményt hová tenni, így az utánuk fellépő Keleti Fény nevű zenekarról inkább elindultam haza. Olyan egy – másfél év múlva jelent meg a második lemezanyag, a Halálmorze. Gondolom, mindenkinek adja magát a cím is, hogy ez sem lett egy egyszerű felvételgyűjtemény. Rengeteget fejlődtek megszólalásban, technikában, és a számok is kerekebbek lettek, de a hangulat apokaliptikussága magával ragadó, ennek ellenére nyomasztó ereje továbbra is megmaradt.

A következő koncertsorozaton persze újra ott volt a helyem. A felállás ugyanaz, a vetítés még komolyabb, a hangzás tisztább. Azt hittem, hogy már edzett vagyok hozzájuk, de ugyanolyan nyomást kaptam tőlük, mint korábban. A mai napig bennem vannak a képek a koncertről, csak a képek, a hangok és az árnyékok. Utánuk Waszlavik Gazember volt, de ahogy vége lett a C.M.C. fellépésének, összenéztünk a barátommal, akivel ott voltam, és rájöttünk, hogy nincs kedvünk vidámkodni, mert szeretnénk, ha ez az élmény még hatna, még akkor is, ha nehéz. Ezek után sajnos már nem került semmilyen új anyag kiadásra, hiába volt WeASt néven saját kiadója a csapatnak. Belevesztek valahol a XX. század végének homályába…

1991-ben vagy ’92 tavaszán a Rockstúdió című műsorban – amit egyébként Geszti Péter (!) vezetett – egy teljes adás került felvételre és műsorra a mai M1-en a zenekarról. Geszti a felkonferálásában a következőt mondta: „Egy zenekar, ahol az énekes nem úgy énekel, ahogy azok szoktak, és a gitáros sem úgy gitározik, ahogy a gitárosok szoktak…” Erre Kósa Vince a következőt válaszolta: „Régen játszottam én Deep Purple-t, meg Led Zeppelint, de aztán elfelejtettem, és elkezdtem valahogy máshogy csinálni. Én ezt szeretem, meg ezt tudom… Na jó, tudok mást is, de ezt szeretem!”

Mindezt miért írtam le? Mert kevés ilyen hatás ér manapság, mert az újítás kezd kiveszni az egészből, meg azért, mert én még mindig emlékszem rájuk, és ezekre az érzésekre.

Ja, és a youtube-on találtam videókat! Köszönet a videókért: GShoxz és RóbertFodor feltöltőnek!