Áron Porteleki - Smearing
(2024. blinblindblind)
Mindig öröm számomra, ha magyar előadóról írhatok. Főleg akkor, ha még ráadásul számomra érdekesnek is tűnik a megjelenő album. Gyanítom ezzel jó sok mindent előre vetítettem. Vagy nem. Porteleki Áront én a Dorota zenekar dobosaként ismertem eddig. Nagyon meglepett, amikor megtudtam hogy szóló dolgai is vannak. Nem voltam képben arról, hogy más irányokba is alkot. Azt azért már korábban hallottam, hogy színházi darabokhoz is készített zenéket. Ez is meglepett meg az is, hogy a népzenéshez is elég erős kötödése van családi vonalról, és Ő maga is játszik brácsán. Nem voltak prekoncepcióim a Smearing-hez, ezért valami nagy nyugalommal kezdetem el hallgatni a lemezt. Utána ez a nyugalmam alább hagyott. Ez jelenthet jót és rosszat is.
Aki követi a blogot valószínűleg olvasott már tőlem Alexey Tegin vezette PHUPHA anyagairól. Így ez nem lesz egy hosszú ajánló. Számos kiadványuk jelent már meg eddig is, de most itt az új "ceremónia". Sok változás nincs, de tőlük nem is kell várni, mert ez egy tejesen más út mint amúgy általában a zenekarok követnek. Minden anyag egyfajta szellemidézés. Ugyan azon az ősi tibeti BÖN vonalon, ami korábban is jellemezte őket. A címből kikövetkeztethető, hogy a Yan - Drub Ceremony egy sorozat harmadik állomása. Ami nem lett könnyedebb és nem lett teljesen más, mint az ezt megelőzőek. Viszont erősnek nagyon is erős és hozza azt, amiért szeretek elmélyülni a csoport dolgaiban.
A blogomnál nagyobb látogatottságú csoportban is megjelent a török duó lemezének bemutatója. Ennek ellenére semmiképpen sem akartam kihagyni, hogy a DUCTAPE új anyagáról ne írjak. Az ok, pedig nagyon egyszerű. A kezdetektől követem az anyagaikat, emiatt egyértelműen közel állnak szívemhez. Főleg, hogy az első magyar koncertjükön is részt vettem. Egyébként meg vicces, hogy török barátaink minden évben adnak nekem valami "feladatot". Ami nem baj, nem csak feltétlenül a Ductap-re gondolok, hanem úgy a török dark-wave színtérre, ahol egyébként mindenki összeér szerintem valahol. No, de nézzük 
A Kollektíva facebook-os közösséggel nehéz lépést tartani, mert ők már jó régen lehozták ezt a lemez megjelenést. Én csak most jutottam odáig, hogy végig hallgassam. Egyébként nem annyira szeretem a feldolgozás lemezeket. Ja, mer hogy ez a lemez az! A német BLEIB MODERN-t először egy véletlen folytán láttam, hallottam először. Egy régi gyerekkori barátom kérdezte meg, hogy nem nézném-e meg és írnék-e róla. Megbeszéltük, hogy megnézem, de ha nem jön be nem írok róla. Írtam! Sőt, szinte minden anyagukat be is gyűjtöttem. Csak ennyire kedveltem meg a srácok post-punkját. Elsőre tökre örültem, hogy 2021 után egy új nagylemez érkezik, erre kiderült, hogy A 2 Afraid 2 Leave egy feldolgozás album. A tulajdonképpen az Afraid To Leave nagylemez dalai egy részének újra gondolása más előadók által. .
Akkor gyorsan kezdésnek tisztázom is, hogy a Dream Shall Flesh nem új lemeze a svéd White Stains-nek, mivel az több okból is lehetetlen. Egyrészt a mert már egyszer 1991-ben megjelent, másrészt meg az egyik alapító tag 2022-ben elhunyt, így Ő nem vehetett volna részt az elkészítésében. A posztot azért írom, mert lehetséges van még itthon olyan "őrült" - egyet már tudok - , aki szívesen begyűjtené a zenekar felvételeit. Az első archiv anyaga '80-as években kiadott EP-kkel, single-kel tavaly megjelent a kiadó gondozásában és íme a folytatás. Viszont ennek a kiadásnak az eredeti 1991-eshez képest van egy kis érdekessége. Pontosabban kettő is. A zene meg nem olyan, mint a néhány évvel korábban felvett számok. Mik is ezek, ahhoz kénytelen leszel rá kattintani a tovább olvasására.
Régen írtam a már a Kentin Jivek anyagairól. Pedig a francia zeneszerző, énekes folyamatosan dolgozik valamin. Valamiért úgy alakult, hogy az elmúlt évben lemaradtam a megjelenésiről. A most elkészült lemezét viszont elküldte nekem, aminek nagyon örültem. Miután meghallgattam, meg még inkább annak is, hogy fizikai formátumban a polcomra került. Nem mindig szoktam komolyan venni azokat az ajánlásokat, hogy fejhallgatóval hallgassak meg valamit. Ezt most komolyan vettem és nagyon jól tettem. Gondolhatja néhány olvasó, hogy: "na akkor ez valami ambient lemez lesz." Rosszul gondolja, mert az is meg nem is, meg más is. Talán kicsit más is, mint a korábbi anyagai. Miben más? Milyen benyomásaim vannak a L'Ange Des Six Eaux-ról? Értelemszerűen ez lesz a lenti írás témája.
Egyértelműen én vagyok tudatlan, de az 1991 óta működő horvát 
A Berlinben működő GOLDEN APES-ről szerintem nyugodtan leírhatom, hogy egy "intézmény". Leginkább azért, mert a zenekar 1998-ban alakult, az első lemezük 2000-ben jelent meg, a Our Ashes At The End Of The Day pedig a sokadik albumuk. Az első pár lemezüket hallottam a 2000-es években, utána nem igazán "jöttek velem szembe". Persze ez nem jelenti azt, hogy nem történtek tagcserék vagy változás a zenekarban, de még élnek. Most viszont a francia ICY COLD RECORDS-nál megjelent az új 8 számos nagylemezük. A kiadóból kitalálható, hogy eleve valami sötét hullámba tartozó bandáról van szó. Nem lesz nagy megfejtés a posztban, de ha nem tetszene nem írnék róla. Miért olvasd el és hallgass is bele? Csak.
Azt hiszem ilyen hosszú című lemezről még nem is írtam. A MILA CLOUD egy Varsóban tevékenykedő egy személyles projekt. Igazából sohasem érzek késztetést arra, hogy megfejtsem ki van ez ilyen albumok mögött. Nem is annyira számít, meg Ők, Ő sem gondolom hogy ezt tartja fontosnak. A Long Way Back From..., ha jól számoltam az ötödik lemez, ami ezen a néven felkerült a bandcampre. Az ismeretségünk ezzel a lemezzel kezdődik. A stílus meghatározásban nagyon tetszett a dronegaze/cloudgaze meghatározás. Akkor nézzük, meg hogy nálam mi jött át. Mert átjött, egyébként nem csapkodnám most a billentyűket.
Nagyon bírom a lengyel zenei színteret, mert mindig találok valami igazán izgalmas anyagot. Nekem pont ilyen a SCHRÖTTERSBURG decemberben megjelent lemeze is. Ami egyébként ha jól számoltam már a hatodik, de én korábban nem hallottam róluk. Szerencsére a lengyel kiadó kiadványait követem, így akadtam rájuk. Ez a lemez nagyon betalált, mert igazán erős és színes lemez. A színességet meg nem úgy kell érteni, hogy elkápráztatnak a hangszeres tekeréssel, hanem felépítenek egy világot, ami ötvöz nekem sok igazán tetsző dolgokat. Az első hallgatásnál még úgy voltam vele, hogy fogalmam nincs mit is írjak róla. Igazából sem a tagokról, sem egyéb körítésről nem tudok. A facebook profil alapján jelenleg négyen vannak, ami hangszerelésben gitárt, basszust, énekeket, dobokat, olajoshordót, vasakat és elektronikát takar. Eszeveszett jó anyag!
Valahogy minden év végén felé belebotlok valami olyan lemezbe, ami igazán magával ragad. Pedig nem az általam a blogon megjelenő stílusú zenék közzé tartozik feltétlenül. Aminek én örülök, mert érdekel engem azért más is! Most ez a lemez az olasz SAN LEO novemberben megjelent ötödik albuma lett. A zenekar 2013 óta jelentet meg felvételeket, de én igazából most ismerkedtem meg velük. Sok minden van a szerzeményekben, ami igazán oda ragasztja a fejhallgatóhoz az embert. Egyébként mind a négy felvétel kicsit más. A borítóról azt hiszem lehet némi ötletet meríteni, hogy merrefelé "kalandoznak".
Akkor gyorsan rakjunk rendbe egy - két dolgot, ami nekem sem volt egyértelmű. A TOJO YAMAMOTO nem egy személy, hanem egy zenekar. Akkor ki az a Tojo Yamamoto? Mivel nálunk nem annyira ismertek a pankrátorok - kivéve a rajongókat -, az említett Úr egy Hawaii-n született pankrátor volt, aki a '60-as évektől volt jelen a műfajban, egészen az 1992-ben bekövetkezett haláig. A zenekar tagjai számára egy ikon volt gyerekkorukban ha jól értettem egy intejúból, ezért kapta a banda ezt a nevet. A második, hogy ez a lemez szeptemberben jelent meg, de csak most sikerült rendesen rácsússzak, ezért írok róla most. De most nem is akárhogy! Szóval milyen a zene? Na, az lesz a posztban.
A németországi Kölnben tevékenykedő TV CULT debütáló nagylemeze, a november végén megjelent Colony. Nekem a lemezcímről egyből a Joy Division szám ugrott be. A zenekar neve meg szimplán tetszett, így egyben a kettő volt "meghívás" arra, hogy a 10 számos lemezt meghallgassam. Pedig esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy milyen zenét játszanak. Amiből végül nem egy meghallgatás lett. Ebből kitalálható, hogy találtam benne valamit, ami megfogott. Végül is nem csak valamit, hanem jó sok mindent. Persze elég gyorsan ellehetne intézni azzal, hogy post-punk, ami igaz is. De én nem szeretném, mert ez a lemez nálam ennél többet érdemel. Mégpedig azért, mert egy dolog teljesen biztos, hogy ebben a lemezben semmilyen görcs, erőlködés nincs, ezt azért jelentem ki, mert megszólalt és simán "végig gyalogolt" rajtam. Ráadásul jó a post-punk gyűjtőfogalom, de nem pontos. Erre a lemezre sem!
Valahogy úgy tűnik, hogy egyre bővül a dark/gothic vonalon felvételeket készítő magyar zenekarok száma. Én ennek igazán örülök, mert egyrészt szeretem a stílust, meg a sokból mindig egyszerűbb olyat találni, ami nekem teszik. A VÉNA bemutatkozó négy számos anyaga egy ilyen, nekem tetsző megjelenés. A duó 2017-ben alakult, ahhoz képest meglepő hogy csak most jelent meg az első anyaguk. De nincs ezzel semmi probléma, mert legalább itt van. Meg hátráltató tényezők mindig lehetnek.