MY OWN BURIAL - DemoN
(2018. Self Released)
Nagyon jönnek vissza a '80-as évek post-punk, dark-wave cuccai. Mivel nekem nagy kedvenceim voltak a stílusból meghatározó zenekarok, olyanok mint, a Bauhaus, The Sisters Of Mercy, a korai Christian Death, nagyjából havonta rácsúszok egy-egy új bandára ebből a vonalból is néhány meghallgatásra. A spanyol MY OWN BURIAL is ezek közé a rácsúszások közzé tartozik, még akkor is, ha tudom mostani aktív zenekarhoz is kötni Fernando R. Sendon szerzeményeit.
A lengyel Antena Krzyku kiadót a katowicei OFF Fesztiválról ismerem. Minden évben vettem tőlük lemezeket, tavaly főleg lengyel zenekarokét. (Érdemes a katalógusukba belenézni, ha rendelne tőlük valaki, szóljon nekem is.) Idén már úgy mentem, hogy megnéztem milyen friss kiadványuk jön ki. A kanadai Alpha Strategy lemezébe futottam bele, amiről egy számot meghallgattam a bandcampen és tudtam, hogy ezt biztosan megveszem. Így is lett. A hivatalos megjelenés előtt - augusztus 31. - már a birtokomban volt a 2018-as nagylemezük. Ismerős volt a név, aztán egy beszélgetésből beugrott, hogy 2016-ban játszottak Budapesten és Szegeden is. Na, akkor nem láttam őket! A zenekar négy tagú: Rory Hinchey - ének, szövegmondás ilyesmi, James McAdams - gitár, Evan Sidawi - dob és Dan Edwards -basszusgitár.
Kicsit megkésve, mert ez a lemez már márciusban megjelent, bár mentségemre szóljon, hogy a Sol Invictus lemezeinek meghallgatásához és feldolgozásához nekem hangulat és idő kell. Ráadásul, bármelyik aktuálisan új lemezét hallgatom a zenekarnak, utánuk újra a lemezjátszómban landolnak az In The Rain és a Trees In Winter című lemezeik, amelyik kicsit mindig be is kavarnak nekem, pl. egy ilyen recenzió írásánál. A Sol Invictus neofolk műfaj meghatározó, egyik stílusalapító zenekara, amely balladisztikus, mély, a kelta, északi mitológiai hagyományokkal, témákkal és Tony Wakeford belső, érzelmi történéseiről írt dalaira épül. A személye körül változó zenekar, több mint 30 éves történettel bír. Számomra a neofolkban nagyon fontos zenekar, igazán jó albumokkal, még ha nem is tökéletes mindegyik. A kezdeti minimalista akusztikus gitár és dob kíséretből építkező felvételek, lemezről - lemezre bővültek egyéb hangszerekkel, ezzel a műfajhoz és a zenekar hangulatához is adva jelentős pluszt. A zenekar vezetője szerint, az utolsó ezen a néven megjelent albumuk címe a NECROPOLIS. Az egyik indoka a befejezésnek, hogy a CRISIS nevű, 1980-ban kimúlt és az elmúlt években felélesztett zenekarával szeretne többet foglalkozni. Van másik indok? Nem tudom. Az biztos, hogy a neofolkból az angol zenekar már szinte mindent "kijátszott", amit lehetett és megmarad legendának az biztos.
Akkor legyen egy újabb Silver Rocket kiadvány, ami ugyan nem friss, mert 2016-ban jelent meg, de annál ütősebb. Ez is egy olyan lemez, amit bátran ajánlok és baromira örülök, hogy a lemezjátszómba került. Ők sem könnyítették meg a dolgom infó ügyileg, meg ugye a nyelvvel sem. Amit összekapartam róluk, hogy ez az első LP-n megjelent anyaguk és azt, hogy az első kazettán 2009-ben megjelent Perplex B című anyagukhoz, szinte semmi köze sincs, ami egy kísérletezős lemez volt. Egyébként a zenekar, egy Michal Milko nevű figura kvázi szóló cucca, zenekari köntösbe bújtatva. Ezt az albumot trió felállásban vették fel, ahol - ha a gugli transléter nem téved - a dobos poszton voltak változások. Nagyjából ennyi! De, amúgy sem ez a lényeg, hanem a tartalom.
Elég régen írtam már improvizatív zenékről, aminek az oka az, hogy kevés ilyet van időm hallgatni, mert ezek a kiadványok nagyon rétegzenék és nagyon leülősök is. Egyáltalán nem utcai hallgatásra vagy csupán háttérzenének valók. Nem könnyű befogadni őket és van olyan zenehallgató, akinek már nem is a zene kategóriába tartoznak. Pedig az, vastagon! Az Inexhaustible Editions Ljubjanában működő, de szegedi gyökerekkel rendelkező kiadó ismét meglepett lemezekkel. Most a kiadó ljubjanai és egyéb helyszíneken szervezet koncertjeikhez kapcsolható alkiadójának, az Edition Friforma-nak egyik kiadványáról fogok írni. Ez pedig, a Markus Krispel / Matija Schellander / Szilveszter Miklós trió, Put című lemeze. A tagok hangszer felosztása a következő: Markus Krispel - alt szaxofon és bariton szaxofon, Matika Schellander - nagybőgő és Miklós Szilveszter - dobok.
Piszok nehéz írni egy olyan zenekarról, amit ismerek már egy ideje, de különösebben semmi infóm sincsen róla. Azon kívül, hogy a hallottam már korábbi lemezüket, meg az, hogy valahol a noise-rock környékén egyensúlyoznak, mert ezért nekem kicsit más is, de erről majd később. Valahogy most az internet sem a barátom, mert alig találok róluk valamit. Pedig a LYSSA-t elég régóta ismerem és igaz, írtam már korábban az endhits.hu-n is Silver Rocket kiadványokról, de fizikai valójában nem birtokoltam egyiket sem. Ahogy ezt az albumot sem, úgyhogy bocsánat a zenekartól.
Megint ráakadtam valami érdekes energia és noise-rock bombára! A Cutty's Gym egy glasgow-i négyes fogat, amely nem ma kezdett együtt muzsikálni, mert ha jól kerestem rájuk, akkor Lunch címen 2014-ben megjelentettek már egy EP-t és néhány koncertet is már maguk mögött hagytak az elmúlt években. Ezen kívül, sok érdemi infót nem találtam róluk, de az biztos, hogy a Zante a 2018-as EP-jük.
Néhány lemezt meghallgattam már idén, de a Svájcban működő H E X debütáló lemeze volt az első, amibe 15 másodperc belehallgatás után tudtam, hogy tetszeni fog. Volt benne egy kis elektronika, kicsit "fura" gitár hangzások, még furább ének és valami eszméletlen atmoszféra. A genfi ötösfogat, három gitár, dob, ének és elektronikus hangszerek felállással teker. Teker valami nagyon frankót az industrial rock határán...
Hetek óta vívódom, hogy írjak-e erről a lemezről. Két ok miatt: 1. Túl régóta ismerem a zenekar munkásságát. 2. Pont emiatt, nem tudok elfogulatlanul írni róluk. Miért írok mégis? Azért, mert meghallgatva a közel egy éve megjelent anyagot és utána rákeresve a neten, alig találtam valamit róla, róluk. Pedig, megérdemelték volna a figyelmet teljesen aktív korukban is! Igaz, korábban sem voltak túl reklámozna, mert a LAUTREC zenéje tényleg réteg zene.
Vannak olyan lemezek, amikre mindig rácsodálkozom, hogy még mindig mennyire súlyosak és mennyire időtállók. Persze a harmóniára, zenei szépségre utazó hallgatónak, ezek bandák mind büntetések. Nekem nem, mert baromi izgalmas a megszólalásuk. Főleg, ha időben oda kötjük ahova kell és kicsit körbe nézünk, hogy manapság milyen megszólalású bandák vannak. Főleg a noise-rock és poszt-punk vonalon, amik nehezen érik utol ezeket, mert túl sterilek és rendesen másolatok maradnak. Szerintem az ehhez hasonló zenekarok megelőzték a korukat akkor. A belga BILLY and the EP's 1989-ben megjelent lemeze ilyen beelőzés volt. Hideg dobgép, metsző gitárok, karcos, rideg ének.
Természetesen nem ilyen zenét kerestem, hanem valami beborulósat. Persze ez a lemez is az, de egyáltalán nem az a fajta beborulás, amit kerestem, de nem bánom. A dán EYES debütáló LP-jébe akadtam bele - utána belé szakadtam -, ami egy energia bomba, kicsit sötét és nagyon kemény.