Az idei esztendőben is lebonyolításra került Németország (és talán a világ) második számú neofolk örömünnepe Lipcsében. Csak halkan jegyzem meg, a Runes + Men olykor már túl is szárnyalja a WGT ezen irányú kínálatát. Nem kívánok a részletekbe bonyolódni, inkább csak egyfajta összegzés lesz ez az esemény kapcsán.
(2015. Neurot Recordings)
Talán sokaknak nem mond semmit a Correction House neve, de akinek igen, azt biztosan nem hagyja hidegen. Főleg a tagok miatt, ha abból ismer valakit: Scott Kelly (Neurosis), Mike IX Williams (Eyehategod), Bruce Lamont (Yakuza), Stanford Parker (Minsk, Nachtmystium). Azokat meg szintén nem hagyja hidegen szerintem, akik az első lemez a Last City Zero turnéjának budapesti állomásán részt vettek, mert tuti maradandó nyomot hagyott bennük, ahogy bennem is.
(2015. Soft Recordings)
A Romain Barbot és Grégory Buffier vezette Toulouse-ban működő Saaad lemezeiről már írtam korábban az endhits.hu-ra. Az idén ugyan adtak ki egy önálló vinyl-t, de elkészítették ezt a kollaborációt is, Charlie Floyd (Postdrome) és Jose Acuna (EUS) közreműködésével, illetve az első Dervish Dealer című számban közreműködik még Nik Koniwzski hegedűn.
Jöhet a kérdés! Ez meg mi? Aki tudja, annak ugrás a következő bekezdésre, többieknek meg egy kis leírás. A 180-as Csoport 1979 és 1990 között működött Budapesten. A nevét onnan kapta, hogy a tagok átlagmagassága 180 cm volt. Egy olyan zenei kooperációra kell gondolni, ahol sok tehetséges, nyitott, hivatásos vagy félig hivatásos zenész kísérletekbe fogott. Milyen kísérletekbe? Természetesen zenei. No, de milyen zenei? A kortárs minimalista, repetitív komolyzene mára klasszikussá vált szerzőinek, mint Philip Glass, Steve Reich, Terry Riley darabjait bemutató közösség formálódott a tagokból.
A DerTanz utolsó számára értem oda, nem gondoltam, hogy pontos kezdés lesz. Biztosan jó volt, engem anno a Viet Cong előtt meggyőztek.
Este kilenckor kezdett a holland GOLD.
(2015. Self Released)
Azt hiszem, új-zélandi zenekarról még nem írtam. Ebből kitalálható, hogy a Sunken Seas egy Új-Zélandon, Wellington városában működő zenekar. A csapat 2012-ben alakult, a Glass a harmadik nagylemezük. Amennyiben jó információim vannak, saját hazáján és Ausztrálián kívül máshol még nem játszott, így nem is nagyon lehet ismerős Európából.
A zenekar tagjai: Ryan Harte – ének, basszusgitár, Luke Kavanagh – gitár, vokál, David Provan – gitár, Jordan Puryer – dob.
(2015. Neurot Recordings)
A Neurot Recordings jó érzékkel nyúl bele abba, hogy megfelelően nehéz és mély bandákat szerződtessen le. A finn Dark Buddha Rising is egy ilyen választás volt részükről. A zenekar 2007-ben alakult az Inversum az ötödik nagylemezük. Az eredeti trió felállás kiegészült egy plusz gitáros, énekessel és egy szintetizátorossal, így öten játszanak a két számos 47 perces lemezen.
(2013, Profound Lore)
A következő mondatot is többször leírtam már mostanában, de mivel ezt a recenziót 2013-ban írtam, ebben az írásban is benne hagyom. Sok zenébe belefutok, de bevallom, mostanában kevés köt le teljes játékideje alatt – ami ilyen, azokról általában írok is. Az meg tényleg ritka, hogy a következő szerzeményt is izgalommal várjam valami érzés miatt, ami elindult bennem az előző dal közben. Akkor is, ha az a feszültség, a düh vagy a melankólia. A SubRosa lemez egy ilyen lemez, igaz, a munkásságuk 2006-ban indult és egyelőre csak ezt a lemezt hallottam tőlük, de számomra figyelemreméltó produkció.
A Salt Lake City-ben működő zenekart Rebecca Vermon gitáros-énekes alapította 2005-ben. Hozzá társultak Sarah Pendleton – elektromos hegedű, ének, Kim Pack – elektromos hegedű, ének, Christian Creek basszus és Andy Patterson dobos. A hangszerekből már felmerült bennem a kérdés, hogy mit csinál a két hegedűs hölgy és az énekes gitáros, ami így már három nő. Egyébként Ők hárman még énekelnek is, plusz a két férfi, aki az alapokat adja az egész alá. Izgalmas!
(2015, 2007, Prikosnovénie)
A nyáron 8 év után megjelent a bolgár Irfan új lemeze. Mi még az aktualitás? Az, hogy 2015. november 18-án Budapesten a Dürer kertben játszanak.
Az új, The Eternal Return lemezen nem változtatnak semmit a zenei hagyományokon és hatásokon. Hiába telt el 8 év, a jól bevált recept szerint dolgozott a bolgár csapat. A 2007-es lemezről való írásomat is ide teszem, mert abban szinte mindent leírtam, amit gondolok róluk. A 2015-ös lemez is jó és igazán hidegrázós pillanatok is vannak benne a gyönyörű hangszerelés és közel - keleti hagyományokra épülő ének miatt. Pörög a derbuka, sír a ney - közel - keleti furulya - és az egyiptomi furulya, dallamokat játszik az arab lant - úd -, az ének a tradicionális hagyományokat idézi. Nekem továbbra is a Dead Can Dance Toward the Within-jét idézi az egész lemez hangulata. Szép zene, felemelő; hallgassátok meg!
Az ehhez hasonló banda nevek mindig beindítanak bennem valamit. Biztosan a szociális, meg a Coil miatt, utóbbi az egykori elektronikus alapvetés miatt, előbbi meg a szociális disztraksönök miatt, de jól is hangzik.
A fent nevezett zenekar Németországban működik, ha minden igaz két főből áll, és 2011-ben alakult. A Time a második nagylemezük, amit most meghallgattam a tavalyi debütáló After the Day Before után, ami akkor nagyon tetszett.
„Ez a világ nem a mi világunk, csupán csak testünk kényszere…”
"Nincsen kiút, csak fényévnyi utak, az értelem lejtőin,
Szép lassan visszafelé araszolva..."
„Isten fuldoklik, fuldokolva fuldoklik… Nincs tánc és nincs zene.”
„Kitalált helyeken, kitalált emberek…”
Gyakran eszembe jutnak régi koncertek, performance-ok és méltatlanul elfeledett zenekarok. A bevillanó képek után néha keresgélek, hátha találok valamit, így előfordul, hogy itt-ott ráakadok valamire, amit még mindig fontosnak gondolok. Ilyen – még mindig kísértő zenekar nálam – a C.M.C., teljes nevén a Cro-Magnoni Cola.
A zenekart 1988-ban alapította négy furcsa figura. Szántó Zoltán – basszus, szintetizátor, Sal István – dizájn, vetítések, Kósa Vince – gitár, ütősök és Szász György – beszéd, szintetizátor. Utóbbi két úriember a ’80-as évek mára már – bizonyos körökben – legendás hírűvé vált ipari, zaj-zenekarának, az Art Deco-nak volt korábban tagja, amely magában megérne egy külön írást. A C.M.C. zenéjét talán EBM-nek sorolnák most be, bár szerintem ennyire nem behatárolhatóak: van ebben ipari, kísérleti, elecric body és sok minden más.
(2015. Handmade Birds)
Azok, akik jártasak a dark-wave, goth-rock műfajok közelében, azoknak bizonyára nem ismeretlen az arizonai (USA) Lycia. Ráadásul 1988 óta készítenek felvételeket, így már találkozhattatok a nevükkel, szerencsére nem éves rendszerességgel jelentetnek meg albumokat, ami nem is baj, ha a következő lemezre való várakozás alatt, tartani tudják a korábbi megjelenésekben igen magasra rakott színvonalat. A Lycia háromtagból áll: Mike VonPortfleet – billentyűk, gitárok, Tara Vanflower – ének, ő 1994-ben csatlakozott a zenekarhoz és David Galas – dobprogramok, basszusgitár, gitárok.
(2015, Contellation)
Nem hiszem, hogy ezt a kanadai zenekart be kellene mutatni, mert azt hiszem jó sokan ismeritek. Amit a godspeedék leraktak az asztalra, az már eleve megkerülhetetlen. A post-rock és az experimental-rock keverése (is), ami a nevükhöz kapcsolódik, sőt talán a stílus felemelése is az undergroundból. Függetlenül attól, hogy amikor a post-rock berobbant a köztudatba, ők már pont nem játszottak együtt. Azon kevés zenekarok egyike, amelynek nincs olyan lemeze, amire elhúztam volna a számat, hogy: na az előző jobb volt! A klasszikus hangszereket és az effektezést olyan arányban használják, keverik, hogy nincs idő elgondolkodni, honnan is merítenek még. Mindenhonnan. Bartóktól, a kortárs komolyzenéktől, az elektronikus zenéig, a metaltól az ambientig, de a saját világuk valahogy szerencsére tisztán egyik sem. Az side projectekről, mint mondjuk a Thee Silver Mt. Zion, meg ne is beszéljünk, mert az meg nekem egy külön fejezet a közös tagoktól. Tavaly év elején ők adtak ki egy erős lemezt, most a GY!BE következett!
(2013, Beneath Grey Skies)
Nagyon úgy tűnik, hogy a post-punk újra felszínre dobta a ’80-as évek cold-wave, dark wave csapatainak reinkarnációit. Na jó, nem a nyúlásra értem (van az is), hanem a hangulatra, mert azt nagyon eltalálják. Ilyen például a török She Past Away, amely tavaly remek koncertet adott Budapesten, de ebbe a nagyon jól eltalált kategóriába tartozik a francia Soror Dolorosa is.
(2015. Avalanche Recordings)
Régen hallgattam már teljesen „tiszta” elektronikus zenét. Ez a lemez, amiről szó lesz, teljesen gépekre épül, semmi gitárzúzda, de azért mégsem a hagyományos „techno” dörömbölés. Akinek nem villant volna még be, a JK Flesh a Godflesh, Jesu gitáros Justin K. Broadrick elektronikus projectje gitárok nélkül.