BlackWeald - The Fermi Exhibit
(2023. Self Released)
A magyar BlackWeald egyik korábbi lemezéről írtam már. A mostani megjelenés kapcsán láttam, hogy azóta is jelentetett meg anyagokat. Viszont azok kimaradtak nekem. Az új lemez sem lett egyszerűbb annál, mint amit régebben hallottam. Viszont ez a megjelenés azért lehet furcsa még nekem is, mert egyszerűen idő hiányában nem tudtam végig hallgatni rendesen. Pontosabban darabokban igen, de az valahogy még sem olyan. Gondolom ez a felvezetés is érdekes lehet. Időhiány? Darabok?
Korábbi posztban írtam, hogy valami elektronika mentesebb dolgot akartam keresni. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy valami mást is, amit egyébként is szoktam hallgatni. Végül nem kellet keresni, hanem "bekopogtatott" a postaládámba a The Thunder Corpses Szerbiából. Azt hiszem magamtól sohasem találtam volna meg a szerb triót, mert a stílus megjelölésük nem piszkált volna fel. Pontosabban eddig azt gondoltam hogy, nem szeretem a surf-rock-ot. Lehet nem is szeretem, de ami ezen a debütáló lemezen hallható, annak minden perce nagyon oké volt. Pedig tényleg tök másféle zenéket szoktam hallgatni, Azt hiszem. Vagy mégsem?
RUNT lemez nem most jelent meg, hanem márciusban. A napokban viszont megjelenik kazettán, majd vinylen is. Így került elém újra a nevük. A megjelenéskor valahogy elsiklottam felette. Most viszont nem! Azt el nem tudom mondani mennyire örültem neki, hogy "beakadtak" nálam. Pont kezdtem a sok elektronikus cuccot félre rakni. Gondoltam jól jönne valami "karcos - harcos" dolog. Aztán a szívás része az, hogy ebben is van elektronika. Persze igazából nem szívás, mert baromi jó cucc ez. Meg karcos is, meg elektronikus is picit, meg zajos, meg talán néhol hard-core(?), meg ki tudja. Akkor most állj, mert ha mindent lelövök, akkor mi marad a posztra. Az biztos, hogy ismét nekem való "lapot húzott" a Forbidden Place Records független kiadó megint ezzel a kiadvánnyal is. 
A címből gyorsan kitalálható, hogy nagyjából milyen stílusú zenéket is fed le ez a 17 számos válogatás. Igaz, hogy szeptember elején jött ki, de a hosszúság, meg igazából a változatosság miatt, elég sok idő volt mire rendesen végig tudtam hallgatni többször. Alapvetően én nem szeretem a válogatás lemezeket. Legalábbis eddig nem szerettem. Még pedig azért, mert mindig volt amit tovább hallgattam volna. Viszont most volt bennem egy nagy fokú érdeklődés. Leginkább azért, mert az elektronikus zenei szubkultúrán belül itthon nagyon kevés megjelenés van ami el is ér hallgatóként, a kicsit sötétebb elektronikában alkotók közül meg valamiért kevesebb. Meg ugye a mainstreambe való belépésük sem annyira jellemző ezeknek a produkcióknak. Ez a lemez nem az, amit elég egyszer meghallgatni. Legalábbis szerintem. Miért?
A DSM-V egy ausztrál duó, amelynek a tagjai 
Valahogy nálam a Ryan Peterson vezette FOTOCRIME nem tud mellé lőni. Itt az új nagylemez és megint nagyon egyben és rendben van. Olyan dark-wave, dark-popot pakoltak össze megint, hogy élvezet volt hallgatni mind a 10 számot. Néhányszor láttam élőben és soha sem okozott csalódást. Szerencsére így a COVID után talált két társat az ötletei formába öntésére újra Nick Thieneman gitáros és Will Allard basszusgitáros személyében. Pontosabban nem talált, mert már játszottak korábban is együtt csak most fixálódott a zenekari tagság. Az utóbbi két úr, ahogy a zenekar vezetője is több hangszeren is játszik az albumon. Ez a lemez is marha jól szól és olyan dark-wave-t játszanak, ami nem nehéz, de nagyon üdítő. Attól az, hogy nagyon jól van mindenféle elektronikus hangokkal színezve és mégsem másolata valaminek a '80-as évekből egyértelműen, de "rákacsintanak" rendesen arra az időszakra is.
Az orosz Maha Pralaya egy orosz duó, amiről nem sokat tudok. Viszont többször beléjük futottam már. Valamikor hónapokkal ezelőtt egy Zazen Sound Kiadós válogatáson, majd egy ambienttel fogalkozó csoportban. Most meg egy újabb lemezbe. Újabb lemezébe? Igen, mert 2020 óta elég aktívak. Sok lemezük jelent meg, bár nem feltétlenül dalok írására kell gondolni. Még pedig ezért nem mert a Maha Pralaya egy erősen ritual-ambinet, drone, noise vonalon mozogó alakulat. Az album címek alapján főleg a keleti rituálék tartják mozgásban őket. Leginkább a buddhista, hindu vagy sámánizmussal kapcsolatos dolgokból merítenek inspirációt. Tényleg elég sok anyagot adtak ki, de a Hum of the Earth volt a első, amit meghallgattam teljes egészében többször is. 
Nem tudom, hogy az angol SLOWDIVE-ot be kellene-e mutatni. Az 1992-be alakult angol zenekar egy alapzenekara annak a műfajnak, amit ma shoegaze/dreampop/indeirock-nak hívnak. A zenekar három kiváló elszállós lemez után 1995-ben beszüntette a tevékenységet, majd hosszú csend, rengeteg hivatkozás rájuk másoktól hatásként, erre 2014-ben újra aktiválták magukat a semmiből. Amely eredményeként 2017-ben megjelent egy visszatérő lemez, ami nekem akkor kimaradt. A napokban pedig megjelent az ötödik nagylemezük, ami viszont már nem. Ráadásul egy hónappal a megjelenés előtt sikerült őket élőben is "megtapasztalni". Ami igen csak örömteli volt számomra, jól meg is fogott a koncert és nem feltétlenül a nosztalgia jegyében. Persze volt az is, de a most megjelent albumról is játszottak és már akkor is megérintett egy - két dal. Ezért is vártam ezt a megjelenést!
A NIHIL IMPVLSE egy olasz zenei projekt, ami Francesco di Stasio-t takarja. A júliusban megjelent Anabasis a harmadik megjelent anyaga. Azt sem lehet mondani, hogy nagyon termékeny lenne, mert az első és a második album között 10 éve telt el. A mostani CD albumra is 3 évet kellett várni. A lemez hat szerzeményt tartalmaz, amik nem "könnyedek" és egyszerűnek sem nevezném. Bennem viszont hagyott nyomokat, ezért is írok róla. A legegyszerűbb az lenne, ha dark-ambient-nek címkézném. Ami meg is állhatná a helyét. Vagy mégsem?
Ez egy furcsa mondat lesz tőlem, de szinti-pop lemezt régen vártam ennyire. Az Egyesült Államokban működő BODY OF LIGHT duó 2019-ben egy koncert erejéig megfordult Magyarországon a Drab Majesty társaságában, amiről nekem nagyon jó élményeim vannak. Nem ismertem őket, de nagyon bejött a popzenéjük élőben. Hiába mondta Csubesz komám, hogy vedd meg a Time To Kill lemezt, mert azon is tetszeni fognak ezek a dalok, ha ez élőben bejött. Elkövettem azt a hibát, hogy nem hallgattam rá. Aztán a koncert után hetekig ezt a lemezt hallgattam digitális formátumban. Eltelt néhány év mire ez a lemez elkészült és nagyon vártam már. Pedig színtiszta popzene megidézve a '80-as éveket.
Az akkor még teljesen kanadai ALPHA STRATEGY 2018-as The Gurgier lemezéről írtam egy recenziót. Aztán 2022-ig elég nagy csend volt a zenekar körül. Ami azt hiszem annak köszönhető, hogy volt némi székhely változás. Még pedig az abban formában, hogy Rory Hinchey énekes Európában ragadt. Egész pontosan Prágában és ott épített újjá a zenekart cseh zenészekkel. Gőzöm nincs hogy hogyan csinálta, mert sikerült újabb három "őrültet" találni aki ilyen zenét akart játszani. Ez nem hiszem hogy túl könnyű lehetett. Sikerült. Bevallom nekem a The Gurgier az egyik kedvencem volt akkor, meg most újra meghallgattam és még mindig nagyon rendben van. Szóval magas volt nálam a léc, de az új négyszámos kicsit rövidke Staple My Hand to Yours is megtalált. 
A Grieving State egy a texasi Austinban működő egy személyes "alkotói műhely", amit Caspian Cortez működtett. Tavaly került ki az első dala a bandcampre, majd követte még három. A The Silver Cord az első olyan anyaga, amin három dal is szerepel. Nekem nagyon bejönnek ezért is írok róluk. Amiatt tetszenek, hogy nem ragadtak be a post-punk klisékbe, mert valahogy izgalmasak és különlegesek. Persze be van a zene kategorizálva, de még sem az szerintem, ami oda van írva. Hanem annál sokkal a tágabb és kísérletezőbb a cucc. De erről a posztban. Egy bajom van vele, hogy rövid, mert még elhallgattam volna néhány szerzeményt, mert van egy sajátos borongós világa. Akkor a felkerült három számról.